Valaki azt mondta nekem, szegénységi bizonyítvány, hogy 36 évnek kellett eltelnie az életemből ahhoz, hogy végre először eljussak „a” fővárosba. Hát igen, tényleg, a szavak legsűrűbb értelmében az. Pedig minden ott dől el állítólag, onnan jön minden, ami az élethez kell, vagy nem kell. Ki tudja. Talán az, aki megírja az óriásplakátokon lévő szövegeket, de lehet, hogy még ő sem érti, mi ez az egész. Mindesetre Brüsszel nagyon sok minden. A város a maga páratlan sokszínűségével már eleve megéri, ha valaki rászán pár napot és megkeresi a legolcsóbb repjegyet, hogy a maga saját, csalásmentes szemüvegével nézzen szembe a „Nagy Valamivel”, ami Brüsszel.

Először is csodálatosan sokszínű a fekvése. Dombok, hegyoldalak, meredélyek, völgyek, tavak és közepes méretű erdők tagolják. Másodszor alig percek leforgása alatt kerülhetsz Manhattanből a flamand középkorba, onnan kerek erdő közepébe, vagy egy budai típusú kertvárosba. Harmadsorban persze az emberek, akiknek csodálatos sokszínűségét dicsérni ma állítólag egyáltalán nem divatos. Aki így gondolja, annak még jobban tudom ajánlani Brüsszelt. Tudom ajánlani, hogy ismerkedjen meg például a helyi magyar közösséggel. A legidősebbekkel, akik ’56 után érkeztek ide – ők például biztosan tudnának mondani valami értelmeset a fokozódó migráns-menekült dilemmára. Vagy ismerje meg a magyar protestáns közösség evangélikus–református sokszínűségét. Hogy hogyan tudják emberek tisztelni egymás felekezeti értékeit. A több országból érkezett gyülekezeti tagokat, akik sokszínűségük ellenére testvérként tekintenek egymásra. Vagy az országokon, felekezeteken, nyelveken is átívelő szeretetet, házasságot, mert ebbe is beleláthattam egy kicsit, legnagyobb szerencsémre.

Én megnyugodtam. Végre nekem is valóságosan jelent valamit ez a „kifejezés”: Brüsszel. Vibráló sokszínűség – így fordítanám. Lehet ettől a sokszínűségtől rettegni, pincébe menekülni kétszersülttel és két marmonkanna csapvízzel. Meg lehet felismerni és emlékeztetni magunkat (elvégre keresztényeket), hogy a szeretet képes összekötni a legkülönbözőbb embereket, és hinni abban, hogy a szeretet legyőzi az emberi határokat. Akik szerint ez utóbbi csak közhely, az tényleg olvasson inkább óriásplakátokat. Én ezt a szeretetet megláttam a „fővárosban”, az engem vendéglátó keresztény emberekben. Köszönöm.