Talán cseppnek tűnhet a tengerben, ami ma történt: 150 adag meleg ételt osztottunk szét pár perc alatt a II. János Pál pápa téren pár ott táborozó menekültnek.

Próbáltam kommunikálni velük, kérdezni és beszélgetni velük, de valóban kevesen beszéltek közülük valamilyen nemzetközileg gyakori nyelven, így angolul vagy németül. Elég nehézkesen ment tehát a verbális kommunikáció. S míg én magam valahogyan megrögzötten mégis jobbára az angol szavakkal próbálkoztam, hogy hátha valahogyan mégis sikerül megértetnem velük, hogy mit is akarok mondani vagy kérdezni, ők csodálkozó szemekkel ugyanilyen konokul intettek, hogy nem értik, amit mondok vagy csak azt hajtogatták, hogy nem beszélnek angolul.

De kedvesek voltak és érdeklődőek. A szemük fürkészett és csillogott. Megpróbáltak keresni valamilyen fogódzót az általam kiadott hangokban, de sajnos sokszor azt az alapkérdést sem értették meg, amikor a nevüket kérdeztem, vagy azt, hogy hány évesek, honnan jöttek. De emellett jó lett volna megtudni azt is, mire van szükségük, miben segíthetünk nekik.

Már kezdtem feladni, hogy információhoz jutok. Ekkor jött a 11 éves fiam és elkezdte osztogatni a nyalókákat, amit extra desszertként a rákospalotai evangélikus lelkésznő kedvesen magával hozott az ételosztásra.

Eleinte a gyerek maga is bizonytalan volt. A hozzá hasonló korú 10-11 éves gyerekekhez, sőt még a kisebbekhez is félve, ódzkodással közelített. De aztán látta a mosolyokat, a nonverbális köszönömöket és egy csapásra feloldódott.

Az egyik kisfiú eleinte nem értette, miért is ad neki egy másik kisfiú nyalókát. A szemében az volt, hát miért nem eszi meg ő maga ezt a finomságot. De akkor jött az egyezményes jel: a fiam szájához emelte a nyalókát, megmutatta, a másiknak, hogyan egye, átnyújtotta neki és rámutatott először a nyalókára, majd a gyerekre. Egyértelmű volt: Edd meg a nyalókát, neked hoztam.

Elhárult a nyelvi akadály. A másik fiú arca felderült: Igen, ez a másik fiú nekem hozta a nyalókát, nekem adja, jószívű velem.

Ez a könnyeket fakasztó jelenet sokáig bennem marad még. És megértette velem: nincsen kommunikációs nehézség. Semmi nyelvi akadály nem számít, ha az ember segíteni akar. És hogy mi tegyünk? Ami fontos, az csak a jó cselekedet, az igazi emberség.