Jeremiás arcképét Luther Márton így rajzolja meg: „Viszontagságos időket élt; életveszedelmes prédikátorságot vállalt. Sokszor életére törtek, végig kellett néznie az ország összeomlását és a nép fogságba hurcolását. Egyetlen társa volt csak: hűséges titkára, Báruk – és felfelé az imádság csatornája. Ez öntött szívébe reménységet. Így lett a hit hőse. Valósággal Krisztus előképe.” 

Jeremiás könyvében a szerző önarcképét is megtaláljuk, hiszen önmagáról így ír: „Én vagyok az az ember, aki nyomorúságot látott az Ő haragjának vesszeje miatt. (…) Bizony ellenem fordult, ellenem fordítja kezét minden nap. Megfonnyasztotta testemet és bőrömet, összeroncsolta csontjaimat.” Istenről pedig ilyen vakmerő módon ír: „Olyan hozzám, mint a leselkedő medve, mint rejtekhelyen az oroszlán. Veséimbe eresztette tegzének nyilait. Keserűséggel lakatott jól, bánattal itatott meg. Kavicsot rágatott velem, hamuba kényszerített engem.” Ilyen komor előzmények után igazán a meglepetés erejével hat a könyv valóságos fordulópontja, ahol a próféta így kiált fel: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, nem fogyott el irgalma…”

Jeremiás sorsa: hogy politikus-próféta legyen. Tiszte: hogy vallási és nemzeti reménységre tanítson.

A próféta tanítása minden korban érvényes. Azt jelenti: Isten gondviselése kiterjed a nemzeti létre is. Isten a történelem Ura, ezért ő gondoskodik népe fennmaradásáról. Ő megőrizte népét az egyiptomi és babiloni fogság kataklizmájában; a hellenizmus olvasztótégelye közepette; a rómaiaktól elszenvedett vereség után is. Megmentette övéit, Jeruzsálem többszöri pusztulása után is. 

A próféta az újrakezdés esélyéről szól. Az Istenben bízó ember minden egyes nap ezt élheti át. Keresztény egyházak képviselői a mai vasárnap az elzászi Gunsbach evangélikus templomában gyűlnek össze azon az istentiszteleten, amelyen az I. világháború kitörésére emlékeznek. Száz éve ezen a napon üzent hadat Németország Franciaországnak, és ezáltal lényegében is megkezdődött a század nagy világégése. A Gunsbachhoz egészen közeli csatamezőn annak idején véres harcok dúltak. Annak idején sajnos mindkét oldalon még az egyházak is örömmel üdvözölték a háborút. Papok és püspökök nemzetük házikáplánjaként viselkedtek. A fél világnak össze kellett omlania, hogy rájöjjenek: Isten nem akar egy nemzet oldalára sem állni az ő nevével senki sem élhet vissza. 

Ez a felismerés kellett az ökumenikus törekvések megerősödéséhez, amelynek közéleti, politikai kihatása is lehet. Így ma egyebek mellett Joacihm Gauck német és Francois Hollande francia államfő is részt vesz ezen a gunsbachi megbékélési istentiszteleten, amelynek témája így hangzik: „…hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára” (Lk 1,79b).

Látva a világ számos háborús fészkét, erőteljesen kell imádkoznunk az őrült erőszak megszűnéséért és a béke beköszöntéséért ma is. Elég, ha csak a Szentföldre, Gázára vagy Ukrajnára utalok. Jeremiásként először itt is csak siralmakra vagyunk képesek, de aztán az evangéliummal imádkozhatunk: „Vezesd lábunkat a békesség útjára.” Végül talán eljuthatunk erre a felismerésre: „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, nem fogyott el irgalma”

Mi jelenti egy közösség fennmaradását? Saját ereje? Nem, Isten irgalma. Dicső múltja? Nem, hanem az Isten által eltervezett jövő.   

Az egyház prófétai szolgálatára ma is szükség van. A nép bátorítása, a pislákoló láng őrzése, a mindenkori hatalom intése ma is az egyház feladata.  

Jeremiás arról vallott, minden nyomorúság közepette, hogy szeret az Úr. Mi kifejezetten Jézus irgalmáról, értünk való könyörgéséről és megtartó szeretetéről vallhatunk.

Így tölthetjük be a vigasztalás szolgálatát a nemzet és az egyház körében.