Éppen tíz éve, 2003 februárjában halt meg Andorka Eszter evangélikus lelkész. Gyilkosság áldozata lett. Éppen olyan valaki oltotta ki az életét, akin – és sok hasonló helyzetű emberen – ő önzetlenül segíteni próbált. A most következő néhány percben Esztusnak szeretnék emléket állítani.

Egyik szervezője volt a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetségnek. Az úgynevezett Bárka csoportban rendszeresen táborokat szervezett kerekesszékeseknek. Természetes módon forgolódott az állami gondozottak között. Több nehéz sorsú fiatalt, köztük cigányokat fogadott keresztfiának. Nagy álma volt egy olyan Bárka-ház megvalósítása, ahol a korábbi nevelőotthonosok együtt élhetnek más fiatalokkal.

Ő, aki rendszeresen a társadalom perifériájára szorultak között dolgozott,  ugyanolyan otthonosan mozgott tudományos közegben is.

Vérbeli újszövetségessé leuveni ösztöndíjas tanulmányai során lett. Hazatérve folytatta korábban megkezdett Márk-tanulmányait. Nagyon jól haladt a disszertációjával, amelynek témavezetője lehettem. Azon oktatók közé tartozott, aki bevitte a hallgatókat a könyvtárba, s ott magyarázta el nekik a kutatás fortélyait.    

2003. február 14-én, péntek délután doktori védésre került sor a Teológián. Miután a vendégek elmentek, beszélgetni kezdtünk az újszövetségi tanszéken.  Mondtam Esztusnak, hogy a következő doktori vizsga alighanem az övé lesz.  Kezébe adtam az Evangélikus Élet című hetilap legfrissebb számát, benne azzal a cikkel, amelyet egyik fogadott fiával, a nevelőotthonban felnőtt fiúval közösen írt.  Szinte ujjongva örült a megjelenésnek. Végül azt mondta, hogy a nyáron szeretne rendezni egy konferenciát a nők elleni erőszakról. Igen, az erőszak kérdése nagyon foglalkoztatta. Ezért azon a bizonyos hétvégén még részt vett az iraki háborúval kapcsolatos budapesti tüntetésen.

Egy nappal később egy általa felkarolt fiatalember meggyilkolta.

Gyászistentiszteletén Jézus szavát idéztük: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért.” (Jn 15,13) Nagyon sokan voltunk együtt. Lelkészek, egyetemisták, a Deák téri ifjúság akkori és korábbi képviselői, erdélyi barátok, állami gondozottak, kerekesszékesek. Testvére és több barátja azokból a versekből olvasott fel, amelyeket ő válogatott egy saját maga készítette naptárhoz. Életről, halálról, elmúlásról és reményről volt szó bennük: hiszen azzal az összeállítással készült édesapja halálára. Az  elcsukló hangú beszámolókban szó volt a tervezett mozgássérült-passióról, a megálmodott Bárka-házról, templomok akadálymentesítéséről, barátságról, sírásról és nevetésről. Meg egy olyan elültetett virágmagról, amelyet Esztus többeknek karácsonyra ajándékozott. Egyik közeli barátja elmondta: az ő növénye néhány nappal korábban kivirágzott.

A kék koporsó a sok ráfestett ábrával nagyon illett őhozzá. Ha jól emlékszem, szívek, mackók, madarak, kedves figurák és virágok voltak rajta. És a fénylő napkorong. Meg mintha két egymásba hajló mirtuszágat is láttam volna. Barátai vitték a koporsót, köztük nevelőotthonban felnőtt romák.

Egy televíziós interjúban, a rá annyira jellemző hanghordozással és széles gesztusok kíséretében ezt mondta: „A lelkészi hivatás számomra nem csupán az emberekért, különösen nem csak az evangélikus templomba járó keresztyén emberekért való cselekvés, beszéd, szolgálat, hanem az emberek összességéért, különösen a legrászorulóbb emberekért…”

Halála után nem sokkal barátai egy könyvet állítottak össze, amelyben prédikációi, tanulmányai és levelei mellett a rá emlékező írások jelentek meg. A kötet ezt a címet viseli: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet.” Tíz év elmúltával is fájdalommal, ugyanakkor hálával emlékezünk rá, aki az elesettek vigasztalója tudott lenni.  Legyen emléke áldott!