Genf-Bossey és Zürich – 1966-70 

„A forradalom teológiája” és a diáklázadások

A televíziós szereplés jutalmául ösztöndíjas utat nyertem Svájcba.1966. szeptember 30-án érkeztem meg Genfbe, Bécs érintésével, vonaton. Az állomáson dr. Tóth János professzor, a Magyarországi Református Jogi Egyetem egykori tanára várt, akinek Szépfalusi István bécsi lelkészünk adta az értesítést. Ő ismerős volt az egyetemen és beajánlott a Bossey stáb tagjainak, akik az érkező külföldi beiratkozottak fogadására készültek. Ugyanis először az intézmény történetében, nemcsak protestáns és ortodox hallgatók, hanem a II. Vatikáni Zsinat /1962-65) szellemében mintegy húsz római katolikus is kiküldést kapott a világ számos országából érkezett protestáns résztvevők mellett.

Az intézményt alapítványi tanulmányi ökumenikus intézeti egységként csatolták a genfi Egyetemhez, 1946-tól kezdve, és 1952-től kezdve lett főiskolai-egyetemi rangú. Az irányító-felügyelő testületben a Genfi Ökumenikus Központ (Centre Oecumeniqe) vezetői is benne voltak, akik gondoskodtak arról, hogy a külföldi országokból érkezők egyházi ösztöndíjat kapjanak, ha maguk nem tudták otthonról fedezni a költségeket.

Magam a Svájci Református Kantonális Egyházak ösztöndíját kaptam meg és ez magában foglalta az intézményi tanulmányi díjat, a szállás-ellátás kollégiumi díját és havonta egy kevés zsebpénzt. Különösen is sokat jelentett ez a támogatás a Keletről, a szocialista országokból és Afrikából-Ázsiából érkező hallgatóknak. Összesen mintegy 80 fő volt a létszám, elsősorban posztgraduális fokon tanulók és néhány ordinált lelkész, de teológiai tanulmányaikat még otthon be nem fejezett fiatalok, főleg férfiak, és néhány nő is.

A tanári kar is összetett volt. Az igazgató Nikosz Nissiotisz görög ortodox teológus (1966-74) a tanárok között egy svájci református, Hansruedi Weber, egy amerikai metodista, Joe Weber, és a genfi egyházi világszervezetek vezetői és szakértő munkatársai. Ezen kívül számos meghívott világhíres professzorunk is volt, mint például a II. Vatikáni Zsinat előadói, a katolikusok közül Karl Rahner, Yves Congar, és az ottani ökumenikus megfigyelők, mint Skydsgaar professzor, Vilmos Vajta, stb. Az előadások három nyelven – angol, francia és német – eredetiben folytak, állandó szinkrontolmácsolással. Az első félévet karácsonyi szünet zárta és január végére kellett leadni a kiválasztott témák szerinti írásbeli szakdolgozatokat. A tanulmányi rend a megszokott egyetemi volt, naponta előadások megbeszéléssel, délután szemináriumok kisebb csoportokban, időnként előre meghirdetett szimpóziumok neves emberekkel, egyetemi és egyházvezetői rangúakkal.

A légkör nagyon baráti-testvéri keresztyén volt, sok személyes ismerkedő beszélgetéssel és a plénumban először mindenkinek magának kellett beszámolnia, honnan jött, mit végzett eddig, hol szeretne munkálkodni a végzés után. Az intézmény kifejezetten elősegíteni próbálta az ökumenikus kapcsolatokat a hallgatók képzésében, azaz először is az Egyházak Világtanácsa (World Council of Churches) protestáns, ortodox egyházaihoz tartozó résztvevők között, azután pedig a római katolikus egyházzal is. A II. Vatikáni Zsinat (1962- 65) után a világ keresztényeinek összefogása az együttmunkálkodás jegyében, a környező világ misszionálása, és a világban a „közös jó” keresése és munkálása terén, amit nagyon aláhúzott a II. világháború után kialakult hidegháborús helyzet Kelet és Nyugat között.

Nekem különösen is sokat kellett beszélnem együtt a másik „szocialista” világból jött társammal, egy bolgár ortodox teológussal arról, mit jelent a gyakorlatban az egyházak számára a kommunizmus. Gyakoroltuk azt, ami genfi világszervezeti programmá lett, az „egység megélése (Exercise in unity – Einleben der Einheit) cím alatt.

Kiemelt jelentőségű hangsúlyt kaptak tanulmányainkban azok az eredmények, amiket az 1966-ban Genfben Paul Abrecht által előkészített „Egyház és társadalom” (Church and Society) ökumenikus világkonferencia hozott. Abrecht, az amerikai baptista professzor 1949-ben kezdte nagy ívű tevékenységét az EVT (WCC) keretében. A hidegháborúban Kelet és Nyugat egyházai mind érintettek voltak, hiszen 1948-ban az Amszterdamban tartott WCC világgyűlésen éles vita robbant ki a cseh Hromadka és az amerikai politikus, Dulles között.

A világgyűlés határozott ajánlást küldött az egyházaknak arról, hogy szükséges a Kelettel, azaz a marxizmussal, kommunizmussal foglalkozni, hiszen sok országban éppen ezekben az évtizedekben győzött politikailag a baloldal, azaz óriási menetelésbe kezdett a kommunizmus (Kelet-Európa, Kína, Kongó, Egyiptom, India, Indonézia, Chile, Kuba, stb., és kommunista pártok Itáliában, Franciaországban, stb.

Hadd térjek itt ki arra az érdekes esetre, amiről Benczúr László lelkész, korábbi püspöki titkár – aki maga is az egyik első hallgatója volt az Ökumenikus Intézetnek – személyes visszaemlékezésében tett említést. Az 1948-ban Amszterdamban tartott EVT (WCC) világkonferencia előkészítése jegyében számos ökumenikus vezető és szakember tett hazánkban is látogatást, fölkeresve a magyar egyházak vezetőit. Visser’t Hooft főtitkár kifejezte személyes kérését Papp László református professzornak, hogy találkozni szeretne annak lakásán néhány fiatal evangélikus lelkésszel és ezen ott volt többek között a németet jól beszélő Benczúr László is.

Itt a főtitkár ajánlása az volt, hogy a fiatalok az egyházban amennyire csak lehetséges, baloldali irányban tájékozódjanak a közéletben – természetesen a totalitárius igényeknek tett engedmény nélkül.[1] Az 1966-os genfi világkonferencia ajánlásának megfelelően, megindultak az egyes országokban az egyházak, teológusok és a baloldali csoportok, pártok között a keresztyén-marxista dialógusok. Ezen dialógusok összefoglaló elemzését később, a nyolcvanas-kilencvenes években tették közzé szakemberek.[2]

A genfi félév kötelező írásos dolgozatai közül az elsőt a marxista ateizmus és az egyház témakörében németül írtam , a másodikat pedig az 1948-as Emberi Jogok Nyilatkozata és a vallásszabadság témájában angol nyelven. Mindkettőt elfogadta a tanári kar.

A félév központi témája a II. Vatikáni Zsinat dokumentumainak és azok teológiai értékelésének vizsgálata volt. Nagy örömmel kapcsolódtam be a munkába és jelentős ökumenikus teológiai ismereteket sikerült szereznem. Sokszor került sor ökumenikus vitákra a római katolikus, protestáns és ortodox felek között. Ez kapcsolódott ahhoz a tényhez, hogy a különböző társadalmi-politikai háttérhez kötődő hallgatók az egyes országokban adódó egyházak-kormány-társadalom viszonyát is érintették és értelmezték.

Számomra, bár fő kutatási területem a szociáletika és a vallásszociológia volt, sokszor okozott gondot a magyar helyzet értékelése és nemcsak egyszerűen azért, mert kevés hiteles információ állt rendelkezésre a magyarországi viszonyokról, hanem az is érdekes volt, hogy minket a szocialista blokk országaival összemosva tárgyaltak, például a vallásszabadság kérdésében. Ismeretlen volt a nyugati kollégák számára az a diaszpóra-szórvány helyzet is, amiről evangélikus egyházunkkal kapcsolatban beszámoltam.

A genfi Ökumenikus Központ egyházi világszervezeteinek munkatársai meg-meglátogattak minket. Reánk evangélikusokra az LVSZ külön is ügyelt és meghívtak a Teológiai Osztály igazgatójának, Ivar Asheim norvég professzornak javaslatára, Harding Meyer német professzorral együtt érdekes eszmecserékre. Az osztályon rendszeresen meghívtak egy-három évre teológiai-kutató segédmunkára egy-egy német és amerikai fiatal teológust, akik részt vehettek a különböző nemzetközi konferenciák előkészítésében és a német és angol nyelvű Lutheran World folyóirat szerkesztésében.

A tanulmányi munkához hozzátartozott egy-egy csoportos kirándulás is Bázelbe és Zürichbe. Az LVSZ teológiai Osztálya 1966-tól kezdte el tanulmányozni a marxizmuskommunizmus problémakörét. A szociáletikai kérdések mindenütt előkerültek, így nagy élményt jelentett a világhírű bázeli teológussal Karl Barth professzorral való találkozás és előadásának meghallgatása, valamint Lukas Vischer professzorral történő beszélgetés, akinek jó családi kapcsolatai voltak Magyarországgal. Mindketten szóba hozták az úgynevezett „Vörös Világot”.

A második egyetemi félévben a zürichi egyetemre iratkoztam be. A svájci diákok egyházi kollégiumában laktam (Rötelstr. 100) és érdekes egyházi kapcsolatokra tettem szert. Az egyetemen elsősorban Eberhard Jüngel, akkor frissen az NDK-ból meghívott professzort és Christian Walter docenst hallgattam, aki különben Genfben az LVSZ szociáletikai titkára tisztét is betöltötte. Nagyon örültem A. Rich professzor előadásainak és szemináriumának „A marxizmus mint a keresztyén hithez intézett kérdés” címen. Több svájci, német, dán barátot találtam és Bihary Mihály felvidéki-szlovákiai ösztöndíjas református lelkész személyében magyar barát is akadt. Zürich evangélikus templomában prédikáltam és előadást is tartottam, sőt sikerült magyar istentiszteletre is összehívni a zürichi magyarokat az evangélikus templomba. Ebben nagy segítséget nyújtott egykori, 1956-ban nyugatra menekült teológiai évfolyamtársam Langer Károly, akkor már mérnök és Piros Gyula óraműszerész.

Nagyon meglepődtem, amikor 1967. május 17-én levelet kaptam az LVSZ főtitkárától, André Appeltől, hogy meghívnak Genfbe vele és Asheim igazgatóval és H. Meyer professzorral való megbeszélésre arról, vajon volna-e kedvem arra, hogy a Teológiai Osztály asszisztenseként három évig a világszövetségnél dolgozzam, amint ezt német és amerikai fiatal lelkészek is teszik.

Az alapos „felvételi vizsgának” is beillő beszélgetésen elmondtam, hogy nekem nagy kedvem volna erre, de a magyar szocialista környezet miatt ez nem egyéni döntés kérdése, hanem azt kértem, forduljanak közvetlenül Káldy Zoltán püspökhöz, amit megtettek.

Nagy izgalommal adtam meg feleségemnek és szüleimnek a hírt, és levélben jeleztem Káldy püspöknek a kérdést és azt, hogy vele szeretnék először is beszélni erről a meghívásról.

Budapesten az Iparművészeti Főiskolán feleségem ekkor fejezte be tanulmányait és kapta meg diplomáját június 7-én öt év tanulás után szövöttanyag (gobelin) tervezői szakon. Július végén sikerült neki néhány napos kiutazást kapnia meghívásomra Svájcba, azzal a feltétellel, hogy Béla László fiunkat családi környezetben „ hazatérési zálogként” otthon hagyja. Megbeszélve a rendkívüli genfi meghívást, nagy bizonytalansággal indultunk haza vonaton.

Otthon Káldy püspök fogadott és megdicsért, mert a genfi szervezetek vezetőitől dicséretet hallott rólam. Viszont azt is kifejtette, hogy meglepte az én meghívásom, de ezt úgy értelmezte, hogy munkámnak és magatartásomnak köszönhetem, de ő nem tud dönteni ügyemben, mert ez már más dimenzióba tartozik, mint egy ösztöndíjas tartózkodás, neki ezt meg kell beszélnie egyházi és állami illetékesekkel, mindenesetre ne várjak gyors döntést.

Közben egyházon belül megerősödött az a vélemény, miért egy ilyen fiatalt küldenének ki az egyházi világszervezetekhez, ide egy tapasztaltabb idősebb lelkész kellene és azonnal többen is jelentkeztek, hogy ők inkább méltók a magyar egyház ottani képviseletére. A genfi LVSZ vezetői erre azt válaszolták, hogy nem magyar egyházi képviseletről van szó, hanem munkáról, annak alapján, amit láttak tőlem Genfben és Zürichben.

Hosszas nehéz egyházi és egyéb hivatalos, ÁEH-val és a rendőrséggel (III/III) való megbeszélés után szeptember helyett végre decemberben, éppen karácsony előtt értünk ki Genfbe feleségemmel, Rózsával és Béla László akkor másfél éves fiunkkal.

Genf, LVSZ, 1967-1970

Karácsonyra érkezve Genfbe, először elfoglaltuk megrendelt lakásunkat, három szoba, összkomfort Grand Saconnexben (ch.F.lehmann, 9, 7.emelet), öt percre gyalog az ökumenikus központtól. Mivel szeptembertől csúszott az érkezésünk, a világszövetség által megrendelt bútor nem érkezett meg, csak karácsony után jóval, januárban. Bosseyban az utánam érkező magyar ösztöndíjas lelkész, Szirmai Zoltán éppen tanúja volt, amikor egy szombat délután csöngettek az ajtónkon és megjelent Appel főtitkár és felesége, hónuk alatt egy összecsukható kártyaasztallal és három székkel. Arra gondoltak, jönnek az ünnepek és nekünk a fekvőhelyeken és a beépített konyhabútorokon kívül semmiféle berendezésünk nem volt még, ezért igyekeztek segíteni. Szirmai Zoltánnak óriási meglepetést okozott, hogy egy ökumenikus vezető kész volt így segíteni és azt mondta, ilyen a magyarországi egyházban nem volna elképzelhető a püspökök részéről.

Hamarosan belerázódtunk a genfi életbe, ami könnyen ment, bár nem volt nagy a fizetés, de jó körülmények között tudtunk dolgozni. Feleségem falikárpitot, gobelint szőtt és kiállítást készített elő, fiunk óvodás lett, én pedig megkaptam feladataimat a Teológiai Osztályon.

Kisebb kutatási munkák után az első nagyobb dolgozatom a keresztyén egységtörekvések különböző kiindulópontjairól szólt [3]

A Teológiai Osztály bekapcsolódott az egyházi világszervezetek (protestánsok és a Vatikán) világszinten folyó tanulmányaiba „a forradalom teológiája”, azaz a hidegháború témájáról.

Kelet és Nyugat harcáról

Ebben a témakörben több éves előkészítés, kis helyi konferenciák és válogatott szakemberek megkérése után 1968 augusztusára Genfben a Teológiai Osztály nemzetközi felügyelői bizottsága kibővített ülését hívták össze, benne Prőhle Károly professzorunkkal és Michalko pozsonyi szlovák püspökkel. Asszisztensi feladatunk volt a különböző országok és azok egyházai helyzetét, a „kommunista világforradalom” témájához való >viszonyulását dokumentálni. Jól emlékszem a John Knox Központban történt eseményekre, 1968. augusztus 20-án. Reggel korábban értem be, körülbelül 6 órakor, mert kollégáimmal együtt fel kellett tennünk a táblára a sok munkával létrehozott színes világtérképünket, a kommunizmus-szocializmus helyzetével. Velem volt a táskarádióm is és megdöbbenve hallottam a svájci és német adókon, hogy hajnalban a Varsói Szerződés csapatai megtámadták Csehszlovákiát és Prága felé menetelnek, hogy „fegyveres védelmet” adjanak a „valódi kommunistáknak” az „ellenforradalommal” szemben.

Micsoda frappáns illusztráció a témánkhoz! Senki sem dolgozott tovább, a konferencia tagjai a tévét és a rádiót keresték és telefonáltak. Michalkó püspök felugrott és elrohant, később tudtuk meg, hogy a nyugatnémet követségre ment és menedékjogot kért és csak jóval később tért haza.

1969. január 20-án megszületett második fiunk, Gergely Ádám. Keresztelője 1969. júniusában volt, amikor magyar küldöttséggel Káldy püspök Genfben járt és elvégezte a szertartást magyarul, Hafenscher Károly kollégánk angol fordításával. Ebben a keresztelői beszédben a püspök nagyon hangsúlyozta, a kollégák mosolyától kísérve, hogy ez magyar gyerek és hamarosan szüleivel együtt haza kell térnie.

VI. Pál pápa 1969. június 10-én hivatalos látogatásra jött a protestáns egyházi világszervezetekhez Genfbe, ami világszerte nagy feltűnést keltett és sokan politikai húzásnak is tekintették a látogatás ökumenikus jelentősége mellett óriási várakozás és biztonsági intézkedések kísérték útját, de a várt nagy ökumenikus és politikai áttörés elmaradt. Személyesen nagy élmény volt ott lenni a nyilvános ünnepen.

1969. június 16-19. között magyar küldöttség látogatott el az Ökumenikus Központba. Ennek tagjai voltak: Káldy Zoltán és Bartha Tibor püspökök, Pálfy Miklós magyar ökumenikus főtitkár, Prantner József államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke és Beck István és Bakonyi Endre Sebestyén diplomaták. Sok fogadáson, sajtótájékoztatón részt vehettem én is és beszámoltattak munkámról és véleményt is kértek róla főnőkeimtől.

1969. szeptember 11-17. között volt a lettországi evangélikusok új püspökének, Janis Matulis érseknek a beiktatása Rigában. Carl H. Mau amerikai LVSZ főtitkárhelyettes megkért, hogy kísérjem el erre az eseményre a Szovjetunióba és Rigában még egy svéd püspök csatlakozott hozzánk. Érdekes és izgalmas út volt, erről külön jelentést írtam.

1970. április végével letelt genfi szerződésem, de még sor került egy rövid németországi kitérőre, Bonnból Inter Nationes ösztöndíjat kaptam március-májusra családommal együtt.

2012. 01. 07.

Dr. Harmati Béla