Az utolsó két évben a genfi központban kialakult kollegiális kapcsolatok eredményeképpen, valamint további doktorálási előkészületem jegyében Friedrich König sajtóigazgató és Harding Meyer professzor ajánlására a bonni Inter-Nationes alapítvány ösztöndíját kaptam meg német egyetemeken kiválasztott professzorokkal való konzultációra Göttingen, Heidelberg és Frankfurt egyetemein. Elbúcsúzva Genftől, feleségemmel és két fiammal VW bogár kocsinkon először néhány napos párisi útra indultunk, mint turisták. Onnan Bonn érintésével családomat elvittem Melsungenbe, ahol Dr. Werner Hassiepen, korábbi genfi velem párhuzamosan asszisztensi állást betöltött barátom gyülekezeti lelkész lett. Feleségemet és fiaimat a tágas parókián vendégül látták. Hassiepen lelkész volt az egyik leghűségesebb barát, aki évtizedekig különféle csatornákon keresztül segítette egyházunkat, pl. gyülekezeti segélyek, kapcsolatszerzés magyar ösztöndíjasoknak, a Lutheránia énekkar külföldi meghívása és hangversenyeinek közvetítése, német nyelvtanfolyamokra magyar jelentkezők segítése, stb. Ő később Kasselben a tartományi egyház teológiai képzési és ösztöndíjas osztályának vezetője lett és magyar kapcsolatait egészen haláláig, 2005-ig megőrizte.

Rajta kívül genfi asszisztens kollégáim közül jó kapcsolatok, barátság kötött Rolf Koppe hannoveri lelkész, később püspök és Christian Krause lelkész, később wolfsburgi püspök és az LVSZ 1997-2006 közötti elnökéhez, valamint Eric Weingärtner kanadai lelkészhez.

A szépen kitervezett tanulmányokba azonban beleszóltak a nyugat-európai egyetemi diáklázadások, 1968-70. Kezdődött ez a „diákforradalom” 1968-ban Párisban Marc Daniel Cohn-Bendit vezetésével, aki a „kommunizmus elöregedési betegségét akarta gyógyítani akciósorozatával. A nagy példakép Kína volt Mao Tse-Tung vezetése alatt és az egyetemeken előadások helyett inkább kommunista ideológiai viták és akciók voltak, naponként „sit in” és „teach in” szervezésével. Az akciókat és a „kommunista lázadás” ideológiáját átvették a német egyetemek is. Cohn-Bendit diákvezért a frankfurti egyetemen hallottam először, nem az EU Parlamentből való TV közvetítésen legutóbb.

Amikor Göttingenben felkerestem az LVSZ tanácsadó bizottságából jól ismert Trillhaas professzort, akkor a könyvtár mélyén, egy apró kutatószobában üldögélt, megpróbált dolgozni állandó kávéfőzés mellett. Azt tanácsolta, menjek inkább haza és szívesen segít doktorálási munkámban, ha elmúlik ez az „őrület”. Ugyanígy jártam Heidelbergben és Frankfurtban is. Mindenütt felvettem a kapcsolatot az ifjúsági csoportokkal, akik érdekesnek találták szocialista háttérből jövő gondolataimat, amikor elmondtam, otthon távolról sem kaptunk ennyi „modern kommunista ideológiát” , mint ami itt található. Sokszor keveredtem éles vitába kisebb csoportokban, ahol rendszerint azzal intézték el kritikus hozzászólásaimat, hogy Magyarországon még nem vagyunk eléggé „fejlettek” a marxista ideológiában. Cohn Bendittel különben később is találkoztam, amikor 1989-95 között Frankfurt am Main polgármestere volt a Zöldpárt színeiben, Budapest pedig testvérvárosa lett Frankfurtnak. 1

A diáklázadást és a szinte vallási őrület határait is elérő „Kína-kultuszt” természetesen több oldalról is megpróbálták kezelni Európában. A maoista említett könyvecskét ellensúlyozta, sajnos kevés sikerrel a bibliai irodalom2

A legjobb módszert Hamburg város vezetősége találta meg: hajóutat szerveztek a lázadók számára Kínába, de „csak oda”, vissza már nem.

Voltak erőszakos jelenetek az egyetemeken, például amikor Frankfurtban a rektort erős kezek az erkélyről kilógatták a szabadban lent ordítozó diáktömeg fölé és többször megkérdezték, „elengedjük vagy nem”.

Megelégelve a furcsa tanulmányi útat, Melsungenből családommal együtt 1970, május 26-án hazaérkeztünk, ahol már nagyon vártak, mert mivel Genfben nem találtak meg, az a hír járta végig egyházunkat, hogy Harmatiék „disszidáltak”. Káldy püspök örömmel fogadott és az egyházi és állami „beszámolók” után 1970. június 1-től kezdve kinevezett egyházunk ökumenikus-külügyi titkárának Puskin-utcai püspöki hivatalához és a Teológia pedig előadói megbízást adott. Itt feladatom volt az ökumené története előadásai mellett besegíteni a rendszeres tanszék munkájába Nagy Gyula professzor mellett, de tanítottam latin és német nyelvet is, főleg amikor 1971-től Nagy Gyula Genfbe távozott. A kiadott jegyzeteimet mellékelem.

Kis magyar egyházunkban nem mindenki fogadta Káldy püspökhöz hasonlóan örömmel hazatérésemet és megbízásaimat. Amikor első nap megjelentem a püspöki hivatalban és bemutatkoztam, hogy ide rendelt a püspök és a titkári szobát kaptam meg, amelyik a Puskin utcára nézett, a hivatal „nagyhatalmú” titkárnője, Friedrich Lajosné közölte velem, ő semmit sem tud erről, neki nem szólt senki, ezért azonnal hagyjam el a hivatalt és addig nem is akar velem foglalkozni, amíg majd jelentkezik telefonon, hogy látni kívánnak. Jó kezdet volt a Pál apostoli ige szerint, „nagy és sokat ígérő kapu nyílt meg előttem, de az ellenfél is sok” (1 Kor, 16,9). Tekintve az 1970-80 évek sok eseményét, ezekről külön fejezetben kívánok írni.

2013.01.25.

Dr. Harmati Béla