„Az egyik legkényesebb kérdést is szeretném érinteni: nem fogadhatná-e el minden keresztény Róma püspökének szerepét az egység elősegítésében?” – fogalmazta meg egyházpolitikai jelentőségű javaslatát Alois testvér, a katolikusokból és protestánsokból álló Taizéi Közösség elöljárója. Írása egyszerre jelent meg több európai lapban – a szerző Magyarországon a Heti Választ érdemesítette felvetésének közrebocsátására.

Fabiny Tamás evangélikus püspök, Kránitz Mihály professzor, Kalota József ortodox protopresbiter, Szűcs Ferenc református lelkész, teológiai tanár és Fischl Vilmos evangélikus lelkész, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára válaszait közölték.

Fabiny Tamás válasza: „Eljön majd az idő, amikor egy fedél alatt leszünk”

Amikor még a Duna Televízió szerkesztő-riportereként dolgoztam, 1997-ben a grazi ökumenikus találkozó keretében interjút készíthettem Roger Schütz testvérrel, a Taizéi Közösség alapítójával. Egyebek mellett a következőket mondta akkor: „Amióta a Taizéi Közösség megalakult, mindig nagyon sok fiatal keresett fel bennünket. Most négy évtized távlatából elmondhatom, hogy valóban az egész világ, minden nemzet képviselője megfordult nálunk. A fiataloknak különösen is szükségük van a bizalomra, megértésre, arra hogy odafigyeljünk a kérdéseikre, arra, ami aggasztja és foglalkoztatja őket. Ha megérzik a bizalmat, és az életünket hitelesnek látják, feloldódnak és megszűnik bennük a félelem. A világban ma mindenütt válságot, feszültséget találunk. Erőszak és nehézség vesz körül bennünket. A fiatalok, legalábbis a keresztény fiatalok számára viszont az élet hitelessége a fontos. Szent Ágoston 16 évszázaddal ezelőtt ezt mondta: »Szeress, szeress és életeddel tégy tanúságot ne csupán szavaiddal!«".

A személyes találkozás során különösen is megragadott interjúalanyom természetessége és egyszerűsége. Csak utóbb, montírozás közben vettem észre, hogy az operatőr kolléga Roger testvér szép arcáról egyszer csak az ő ruhájára fordult, megmutatva hogy az egyszerű fehér köntös bizony számos helyen cérnákkal volt összeöltve. Manapság Ferenc pápánál találkozunk az egyszerűségnek ehhez hasonlítható jeleivel. Magam is több alkalommal megtapasztalhattam a Taizéi Közösség áldásait, az együttes éneklés és ima erejét, valamint az ökumenikus nyitottságot. Az eredetileg protestáns családból származó Roger testvér pedig hét évvel az interjú után bekövetkezett mártírhalálával nemcsak beteljesítette Szent Ágoston általa idézett tanítását, hiszen nemcsak szavaival, hanem életével – és halálával! – tett tanúságot a szeretet Jézusáról.

A Taizéi Közösség kisugárzása azért is jelentős, mert az nem „felülről", egyházvezetői vagy egyházpolitikai megfontolások alapján, hanem „alulról", elsősorban a hívő fiatalok tanúságtételével és egységtörekvésével munkálja az ökumenét. Ezért is tartom Alois testvér javaslatát figyelemre méltónak. Evangélikus teológusként azzal a talán sokakat meglepő információval szolgálhatok, hogy Róma püspökének ilyen jellegű elismerésétől még a reformátorok sem zárkóztak el. Pontosan húsz évvel a 95 tétel kiszögezése után, 1537-ben írta Luther Márton a híres Schmalkaldeni Cikkek című hitvallási iratot. Ebben ugyan számos ponton bírálja a római egyház gyakorlatát és a pápa tevékenységét, de az egyház egysége érdekében el tudná fogadni olyan vezetőnek, akihez mindannyian igazodnak. Komoly feltételt is szab azonban: a pápának le kell mondania arról, hogy „isteni jogra vagy parancsolatra alapítsa elsőbbségét.” (Az Evangélikus Egyház Hitvallási Iratai, Budapest 1957, II, 22.)

Az isteni vagy emberi jogon való irányítás szempontjait fogalmazza meg Luther közvetlen munkatársa, Philip Melanchthon is, amikor az irat hitelesítő záradékában így ír: „Én, Melanchthon Fülöp szintén igaznak és keresztyéninek tartom a fenti tételeket. A pápáról azonban azt tartom, hogy: ha engedélyezné az evangéliumot az alája tartozó és a jövőben alája kerülő keresztyének békessége és egyetemes egysége érdekében, akkor felsőbbségét a püspökök felett jure humano (emberi jog alapján) mi is meghagyhatnók” (u. o., 44) , Az Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről című művében még visszatér erre a kérdésre Melanchthon: „A római püspök nem isteni jog alapján áll a többi püspökök és lelkészek fölött". Bibliai igazolást a Lukács 22,24-27-ben talál, ahol „Krisztus világosan megtiltja, hogy egyik apostol fölébe helyezze magát a másiknak” (u.o., 215).

A „iure Divino” és „iure humano” ilyen különbségtételét ma is vallják az evangélikusok. A pápát becsüljük, de benne nem Krisztus földi helytartóját látjuk. Nem kaptam felhatalmazást hivatalos és testületi vélemény megfogalmazására, de a magam részéről el tudok képzelni olyan helyzetet, hogy – szigorúan „iure humano", vagyis emberi jogon – akár az egész kereszténységet megtestesítse Róma püspöke. Alois testvér szavával így „egy fedél alá” kerülnénk. Igen, ezt magam is jónak tartanám. De ennél tovább is szeretnék menni! Ha már egy fedél alatt élünk, akkor tudnunk kell egy asztal körül is ülni, vagyis meg kell valósítanunk, helyre kell állítanunk az eucharisztikus, úrvacsorai közösséget. Mert ez ma még nem lehetséges. Az evangélikus liturgiában felekezeti hovatartozástól függetlenül mindenkit meghívunk az úrvacsorai közösségbe, aki hiszi, hogy ott Jézus Krisztus testét és vérét kapja. Ez a meghívás ma még sajnos nem kölcsönös. A római katolikus gyakorlat nem engedi meg, hogy protestánsok velük együtt áldozzanak. Alois testvérhez hasonlóan nekem is van egy gyönyörű álmom. Hiszem, hogy eljön majd az idő, amikor katolikusok és protestánsok egy fedél alatt leszünk, és egy asztalnál élhetjük át a közösséget.

A szerző evangélikus püspök

Fischl Vilmos válasza: „Nem ellentét – együttlét”

„Az egyik legkényesebb kérdést is szeretném érinteni: nem fogadhatná-e el minden keresztény Róma püspökének szerepét az egység elősegítésében?” – fogalmazta meg egyházpolitikai jelentőségű javaslatát Alois testvér, a katolikusokból és protestánsokból álló Taizéi Közösség elöljárója. Írása egyszerre jelent meg több európai lapban – a szerző Magyarországon a Heti Választ érdemesítette felvetésének közrebocsátására. Alább Fischl Vilmosnak, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa főtitkárának válaszát közöljük.

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa főtitkáraként protestáns, anglikán és ortodox egyházak együttgondolkodásáról szeretnék nyilatkozni. Az előbb felsorolt egyházak saját teológiával rendelkeznek, ami azt jelenti, hogy keresztény egyházak között vannak azonosságok és különbözőségek teológiai szempontból. Az evangélikus egyház Róma püspökeként tiszteletben tartja a pápát, de Krisztus földi helytartójaként nem. Az anglikán egyház az evangélikus egyházhoz hasonlóan gondolkodik ebben a tekintetben. A református egyháznál a centrális vezetés az egyházképétől idegen. A szabadegyházaknál nem a katolikus egyházkép a követendő modell. Az ortodox egyházak tisztelik a pápát, ami egy szimbolikus tiszteletet jelent. Mindezek ellenére semmi akadálya nincs annak, hogy ami összeköt bennünket, az összekössön. Az idei ökumenikus imahét vezérigéje volt az 1Kor 1,13a igeszakasz, amely így hangzik: „Hát részekre szakítható-e Krisztus?” A válasz egyértelműen hangzik: nem. Ez azt jelenti, hogy az együtt éneklésnek, imádkozásnak és igehallgatásnak megvan az összekötő ereje. Sajnos a közös úrvacsoravétel a katolikus egyház részéről nem nyitott még, azonban hiszem, hogy el fog jönni az az idő, amikor egyszer ez lehetővé válik.

Az ökumenikus imahét hivatalosan minden január harmadik vasárnapjától nyolc napig tart. Meggyőződésem, hogy eljön az idő, amikor nem csak ezen az egy héten lehetünk együtt, hanem a közös úrvacsoraosztáson keresztül – ami most szétszakíthat családokat – valóban az ökumené tartós jelenlétét élhetjük meg.

Az egy fedél alatt élés nem azt jelenti, hogy egyformák vagyunk. A kereszténység egy népes családhoz hasonlít. Ebben a családban nincs két egyforma ember. Mégis azonban egy családot alkotnak, mert mindenki ragaszkodik az identitásához. Ekkor nem az ellentét, hanem az együttlét a meghatározó.

A szerző evangélikus lelkész, 
a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára