A római és görög katolikusok fogyása tíz év alatt 31 %, a reformátusoké 29 %, az evangélikusoké 30 %. Lehet, hogy minden harmadik keresztyén elveszett 2001 óta? Vagy más okokat kell keresni a fogyás mögött? Jelent az valamit, hogy 144 %-kal nőtt azok száma, akik nem kívántak nyilatkozni felekezeti hovatartozásukról? Igazuk lenne azoknak a politikai és társadalmi csoportoknak, akik az egyházakat sokkoló adatok láttán felkiáltottak: „Mi megmondtuk!”.

Az adatok megjelenése után gyorsan megjelentek az egyházi vezetők magyarázatai. Gáncs Péter, evangélikus elnök-püspök megszólalásában a médiumok azt a félmondatot emelték ki, ami így szól: „a közel négy évtizedes istentelen agymosás lélek- és közösségromboló hatását nem lehet két évtized alatt jóvátenni…”. Pedig Gáncs püspök beszélt sok másról is, például az egyházak hitelvesztéséről. Mondandójának nyilvánvaló lényege az önvizsgálat. A református honlapon Csepregi Botond elemezte a statisztikai adatokat. A cikk megszólaltatta Duráczky Bálint szociológust, aki egyebek között arról beszélt, hogy 2001-ben más volt a kérdés, mint 2011-ben, az ezredfordulón inkább jogi kapcsolatra, míg 2011-ben érzelmi kötődésre vonatkozott. Akatolikus püspöki kar közleménye két dolgot emel ki: az informatikai rendszer sokáig nem fogadta el, ha valaki katolikusnak vallotta magát, másrészt más volt a kérdés, mint 2001-ben.

Nyilván, valamennyi megszólaló mondott igazságokat, mondott olyan körülményeket, amelyek befolyásolták az eredményt. Mindazonáltal elgondolkodtatott református lelkész barátom megállapítása. Azt mondta, hogy míg tíz éve meglepődtek, hogy hol vannak azok a reformátusok, akik annak vallották magukat, de nem szerepelnek a gyülekezeti nyilvántartásokban, most pedig megközelítően azok az adatok köszöntek vissza, amelyeket az egyház is nyilvántart.

Keressük hát tovább az okokat. Gáncs Péter arról beszélt, hogy húsz év alatt nem lehet orvosolni negyven év egyházromboló politikáját. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a liberális, ateista sajtó offenzívája épp az elmúlt tíz évben erősödött az internetes felületek támogatásával, ha hozzávesszük azt a rengeteg cikket, ami az egyházban (is) jelenlevő rosszat hangsúlyozza, de elhallgatja az egyházak pozitív társadalmi szerepvállalását, akkor igazat kell neki is adni. De ne feledjük, a keresztyén felekezetek – eltekintve a baloldali kormányok kellemetlenkedéseitől – ugyancsak több lehetőséggel rendelkeztek a tömegkommunikációban és építkezésben. Tény az is, hogy más volt a kérdés a két népszámlálás során. Míg 2001-ben sokan úgy vallották magukat katolikusnak, reformátusnak, vagy evangélikusnak úgy, hogy csak a népegyház keretei között tartoztak oda, hiszen meg lettek keresztelve, addig 2011-ben a kérdésre inkább azok válaszoltak, akik nem csupán belekereszteltettek egy felekezetbe, hanem meg is élik odatartozásukat. Ha a negyven éves vallásszabadságtalanságot veszem alapul, ehhez hozzákeverem az elmúlt húsz év liberális értelmiségének profi vallásellenességét, akkor akár elégedettek is lehetünk – még mindig ennyien vagyunk. És igen, emlékezhetünk arra is, hogy a nagy felekezetek sorra panaszkodtak arra, hogy rossz az informatikai rendszer és nem veszi figyelembe az alternatív meghatározásokat.

A kommunista hatalomátvétel után, különösen 1952-től kezdődően óriási nyomás nehezedett az egyházakra, a papokra, lelkészekre, világi munkatársakra és választott tisztségviselőkre. Az egyházak arcául megjelenő püspököket (Mindszenty, Ravasz, Ordass) börtönbe vetették, a protestáns egyházak belső közigazgatási rendjét átalakíttatták (a négy evangélikus egyházkerületből csak kettő maradhatott), a hitéletet beszorították a templomok falai közé. Hogy még a hatvanas, hetvenes években is többen jártak templomba, mint napjainkban, az annak volt köszönhető, hogy sokan egy az egyházak által meghatározott környezetben nőttek fel és bár tettek engedményeket, de maradtak az egyház keretei között. De a kommunista, ateista propaganda, a hitoktatás visszaszorítása, az egzisztenciális fenyegetettség megtette a hatását, csökkent a keresztelések, bérmálkozások, konfirmációk száma. A rendszerváltás körüli években az látszott, hogy a társadalom újraépíti magát, nőtt az egyházi eseményeken résztvevők száma. Aztán lassan-lassan győzött a fogyasztói társadalom, az egyházakat dühödten támadó propaganda erősödött. És az egyházak sem voltak képesek hatásosabban felmutatni értékeiket.

Ma a karizmatikus közösségek folytatnak csak intenzív missziót, a nagyok, a népegyházi keretekben gondolkodó történelmi egyházak missziója észrevehetetlen. Ezek belemerevedtek a hagyományos evangelizációs keretekbe, nincs hatásos újítás megjelenésükben. A történelmiekbe a legritkábban kerülnek új megtérők, ezekbe beleszületnek a tagok. Csökken a kötődés, gyakran hiányzik a hit, csak az identitás marad.

Végső soron ki hát a felelős a fogyásért? Mi magunk. Minden keresztyén egyenként és csoportosan. A leghatásosabb misszió a hitvalló élet. Ha a keresztyén ember saját életével mutat példát, ha a kívülálló azt látja, hogy igen, ezek mások, ezek jobbak, ezek birtokában vannak valaminek, ami az élet lényege. De rendre elbukunk. Vitáink, harcaink és több egyháztagunk súlyos, nyilvánosságra került bűne visszaüt. A világ, a világi sajtó nem azt az állhatatos munkát látja, amit a keresztyén karitatív szervezetek végeznek, nem azt írják meg, hogy önkéntesek tömegei segítenek szabadidejükben másoknak, nem az egyházi iskolák magas színvonaláról tudósítanak. Jobban eladható a pedofil papok esete, az egyházaknak adott „elképesztő” anyagi támogatások botránya. A szekuláris társadalom tagjainak beadható, hogy az egyházak konzervatívok, nem haladnak a korral és ellenzik az abortuszt, meg a válást, pláne a homoszexuálisok házasságát. Mert az egyházak nem haladnak a korral – olvassák a fejünkre! A liberális kettős mérce nem is akarja tudomásul venni, hogy ha ezeket az elveket az egyházak feladnák, akkor éppen az evangéliumi gyökereiket dobnák szemétdombra. Nem veszik tudomásul, nem ezt kommunikálják, inkább hatnak a 21. század emberének elanyagiasodott vágyaira, individualista érdekeire.

Krisztus nem hagyja veszni egyházát – valljuk. De ha mi magunk nem gondoljuk újra egyházaink helyzetét, önmagunk életét, akkor velünk együtt végképp marginalizálódik az egyház. És ebben nem az a gond, hogy évszázados épített örökség jut ebek harmincadjára. Nem az, hogy egyre kevesebb egyháztag, egyházfenntartó lesz. A legnagyobb bűn, amit az egyházak és tagjaik csökönyös, a gyökeres változásokat elutasító magatartása okoz, az pont a lényeg elhanyagolása. Ha mi elbukunk, akkor ki lesz, aki hirdeti tovább az evangéliumot? Azt a húsvéti örömhírt, hogy „Jézus feltámadt! Valóban feltámadt!”