– Dorka, ahogyan fogalmazott, az „ősevangélikus” Gryllus családból származik, Kornél viszont néhány évvel ezelőtt keresztelkedett meg kisfiukkal, Somával együtt a Deák téri evangélikus templomban. Dorkának köszönhetően lett evangélikus?

– Simon Kornél: Az, hogy evangélikus lettem, egyértelműen Dorka miatt van, de a kereszténység, a hit foglalkoztatott már sokkal korábban is. Én egy szocialista iparváros, Kazincbarcika gyermeke vagyok, ahol a dialektikus materializmus virágzott, és nem volt divat keresztelőt tartani. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán volt-e templom a városban. Nekem névadó ünnepségem volt annak idején, ahol nagyon szépen énekeltek az úttörők, erre emlékszem. De mindvégig éreztem, hogy ez nem jól van így, hogy ez nem csak ennyi. Hogy miért gondoltam így, azt nem tudnám megmondani. Mindenesetre meg szerettem volna keresztelkedni, ez régóta foglalkoztatott. Az nem volt világos előttem, hogy milyen hitre, vagy hogy az ilyesmit hogy lehetne elkezdeni. Aztán megismerkedtem Dorkával, elmentünk néhány istentiszteletre, és nagyon tetszett nekem az evangélikus liturgia. Korábban jártam néhány katolikus misén és református istentiszteleten is, amikor még próbáltam feltérképezni, hova lenne érdemes csatlakozni. Az evangélikus gyülekezetben nyitottabb szellemiséget tapasztaltam, ami kifejezetten tetszett, és tetszettek a prédikációk is. Nem tűnt úgy, hogy nagyon dogmatikus lenne, inkább szabadságot éreztem. Azt, hogy itt lehet lélegezni.

– Milyen élmény volt a közös keresztelő?

– S. K.: Hát... igen. Az olyan volt. Előtte el kellett menni néhányszor Zelma nénihez (Takácsné Kovácsházi Zelma Deák téri nyugalmazott evangélikus lelkész – L. D.), beszélgettünk erről-arról. És aztán odaálltunk Somával az oltár elé, elmondtam ott az Apostoli hitvallást. Megkereszteltek. Nagyon szép volt és romantikus.

– Korábban azt nyilatkozta egy interjúban, hogy nem színésznek készült, hanem pszichológusnak, végül azt mondta: „Ha a Jóisten azt akarja tőlem, hogy színész legyek, akkor rábízom ezt.”

– S. K.: Igen, ez teljesen sorsszerű volt. Abba akartam hagyni a színészkedést még nagyon az elején. Pszichológia szakra jelentkeztem, de úgy jöttek egymás után a véletlenek, hogy egyértelművé vált: nekem a színészet a hivatásom. Azt mondtam: jó, hát akkor legyen így, meghajlok a felsőbb akarat előtt. És nem bántam meg.

– Kornél pszichológusnak készült, Dorka pedig lelkésznek, ezt említette is egy korábbi interjúban. Miért akart lelkész lenni?

– Gryllus Dorka: Zelma néni kicsi gyerekkoromtól kezdve óriási példaképem volt. Azt gondoltam, hogy olyan akarok lenni, mint ő. De most úgy gondolom, végül jobb, hogy nem lettem pap, mert így talán jobban tudok Istenről beszélni. Úgy éreztem: ahogyan én beszélni tudok róla, az nem az elmélet szintje. Más csatornán keresztül tudok szólni az emberekhez Istenről. El tudom mondani, milyen öröm nekem, hogy hiszek, mennyi erőt ad. Talán így tudok példa lenni számukra. Nem

tudok hitvitázni, nem tudok elméleti síkon közeledni a hithez, de talán gesztusokon és történeteken keresztül képes vagyok átadni valamit.

– Volt olyan szerepük, amelyben ezt a fajta közvetítő szerepet megélték?

– G. D.: Minden szerepben médium az ember; valamilyen más állapotban van, amikor játszik. Úgy képzelem, hogy a prédikálás is ilyesmi élmény lehet: akkor az ember valamit olyat közvetít, ami máskülönben nem megragadható.

– S. K.: Ez szerintem nem szerep, inkább attitűd kérdése. Van olyan, hogy az emberrel történik olyasmi, amiről azt gondolja, hogy amit elmondott vagy tett, az már nem ő volt... Ez pont olyan, mint a hit. Az ember megtehet minden lépést, felmászhatsz a hegy tetejéig, de aztán az, hogy lenyúl-e érted a Jóisten, és fölhúz, vagy sem, már nem rajtad múlik. Pont ilyen egy szerep felépítése is: az ember megtesz minden tőle telhetőt a legjobb képességei szerint minden alkalommal, aztán van olyan este, amikor történik valami, és van olyan, amikor nem. Persze a közönségen is sok múlik, meg a színészek aznapi hangulatán is. De olykor megtörténik, hogy az ember valami olyat ad, amihez igazából semmi köze nincsen. Hogy ezt ki adja, és mi történik pontosan, azt tényleg csak Isten tudhatja.

– Ez lenne a tehetség?

– G. D.: A tehetség is misztikum. Miért van az, hogy valakinél hiteles egy szerep, elhiszed neki, hogy ő az, akit játszik – ha pedig másvalaki csinálja ugyanazt, mégsem működik? Ez egy olyan adomány, amelyet nem lehet felfogni. Miért kaptad? Miért pont te? Azt érzed, hogy kaptál valamit a Jóistentől, amihez tényleg semmi közöd.

– Dorka legutóbbi filmszerepe, a Félvilág nem fest pozitív képet a vallásosságról: egy vallási fanatizmusba menekülő korábbi prostituáltat alakít.

G. D.: Igen, de az nem a vallásról szól, hanem az emberről. Az, hogy valaki hogyan tud vagy hogyan nem tud kommunikálni Istennel, általában nem Istenről szól, hanem az emberről. Ebben a filmben sem a vallásról van szó, hanem egy sérült nőről, aki úgy tekeri magában az igazságokat, ahogyan arra neki szüksége van, de kívülről nézve nagyon könnyen leleplezhető.

– A Textúra című program keretében a Szépművészeti Múzeumban tizenkét színész tizenkét kortárs szerző szövegét adta elő, amelyet a múzeum egy-egy alkotására írtak. Kornél itt játszotta El Greco Krisztus az Olajfák hegyén című festménye előtt Pétert, Jókai Anna Alvó tanítvány című szövegéből. Milyen volt egy tanítvány bőrébe bújni? Nézőként úgy éreztem, hogy ott működött az említett közvetítő szerep.

– S. K.: Az ennél sokkal profánabb valami volt. Abban éppen az volt az érdekes, hogy amit mi sok ezer év távlatából szakrálisnak és emelkedettnek gondolunk, az mennyire profán, emberi. Azt mutatta meg, hogy nem tudhatjuk, milyen folyamatok zajlottak a háttérben vagy a szereplőkben. Ez a szöveg Péter emberi arcát mutatja meg, például amikor azt mondja: „Ki tudja, talán egyszer benne leszek egy nagy könyvben, és lehet, hogy név szerint is megemlít valaki.” És tényleg: a „brandet” tulajdonképpen ő hozta létre.

– Dorka, beszélt Zelma néniről mint példaképéről, de van egy erős családi öröksége is.

– G. D.: Igen, és az is nagyon fontos. Nagyapámnak nagyon erős volt a hite. Felügyelő volt a Deák téren. Az egyház aktívabban volt jelen az ő életében, mint a miénkben: a családunk nagy része most szabadfoglalkozású, és nem tudjuk mindig megoldani, hogy elmenjünk templomba. Nagyapámék életében még ez volt az igazi, nagy rendszer. De úgy látom, hogy akkor más jelentősége volt gyülekezethez tartozni, mást jelentett az elnyomó környezetben elmenni vasárnap a templomba. Amikor én tizenéves voltam, pezsgő szellemi élet folyt a gyülekezetünkben. Akkor sokkal jobban mertek kérdéseket feltenni, reagálni az adott kor problémáira. Lehetett kérdezni, kételkedni. Talán attól, hogy az egyház ellenzéki helyzetben volt, bátrabban mertek kérdezni, párbeszédet kezdeményezni, megkérdőjelezni dolgokat. Emlékszem, hogy gyerekórán is nagyon komplex és izgalmas dolgokról beszélgettünk.

– „A megbocsátást és a toleranciát a családban kell kezdeni” – mondta Kornél a már idézett interjúban. Ez hogyan néz ki a gyakorlatban önöknél?

– G. D.: Ezt egy jógi mondta, de előszeretettel alkalmazzuk. Hiszen ha tudjuk, hogy mi a megbocsátás, csak az lehet az opció, hogy megpróbáljuk mindennap gyakorolni, ott és azok között, ahol élünk.

– Milyen pluszerőfeszítéseket kíván, hogy Dorka külföldön, Németországban is sokat dolgozik?

– S. K.: Az életünk tele van kihívásokkal, de nem érzem úgy, hogy nehéz lenne. Vannak sűrű időszakok, de most például itt van előttünk három nap, amelyet teljesen egymásnak szentelhetünk, és ilyenkor kisimulunk.

– G. D.: Mivel meghoztuk azt a döntést, hogy Soma itt járjon óvodába, most többet vagyunk itthon. Amíg pici volt, jött velem minden németországi forgatásra, de most, ha csak pár napra kell elmennem, inkább itt marad Kornéllal.

– Mik a terveik a jövőre?

– S. K.: Azért ez a Németország nem egy lefutott projekt. Soma német nyelvű óvodába jár, és már kinéztük neki a Humboldt Egyetemet Berlinben (nevetnek). Én különben egyre inkább úgy látom, hogy a rendezés az én utam, mostanában egyre többet rendezek, abban látok fantáziát.

– G. D.: Sok filmet forgatok, nagyon jókat, és készül most egy „családi projekt” is: Nyáry Krisztián Így szerettek ők című kötetét visszük színpadra. Ezt édesanyám rendezi, a Kaláka zenél, Kornél és én, valamint egy másik színész házaspár, Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter leszünk a színészek.

– Úgy tudom, korábban is játszottak szerelmespárt, házaspárt együtt…

– S. K.: Igen, a Víkendben. Az azért volt vicces, mert amikor a rendező felhívott, hogy érdemes lenne megnézni, működik-e köztünk a kémia, még alig jöttünk össze, és igyekeztünk titokban tartani a kapcsolatunkat. De abban egy nagyon rossz házasságot kellett eljátszani.

– Hogyan élték meg?

– G. D.: Kornélt teljesen megviselte.

– S. K.: Tényleg, borzasztó volt.

– Az, hogy hívők, kihat a kapcsolatukra is?

– G. D.: Mindennap megpróbáljuk mindazt, ami ezzel jár – megbocsátás, tolerancia –, átültetni a gyakorlatba. Az nagyon jó, hogy van egy rendszer, amely mentén próbáljuk a

dolgokat kezelni, van egy erkölcsi rendszerező elv. Az nekem kezdetektől a családomból jött, hogy van egy kerete az életünknek, amelyen belül mi mindannyian gondolkozunk. De nemcsak a családban van ez így, sok evangélikus barátom is van. Ha velük beszélgetek, akkor tudom, hogy bizonyos dolgokról ugyanazt gondoljuk csak azért, mert mind evangélikusok vagyunk.

– S. K.: Nem tudom, hogy ez hit vagy nem hit kérdése-e, vagy hogy én menynyiben vagyok más ember, amióta megkeresztelkedtem, és hogy ez mennyire hat a kapcsolatunkra. Úgy látom inkább, hogy van bennem ez a törekvés, hogy a krisztusi példát kövessem, és ennek a keresztelő az egyik állomása volt.