A katolikus hagyományban Szent Cecilia az egyházzene védőszentje. Ez a 2. és 3. század fordulóján, a keresztényüldözés során élt asszony minden eszközzel ellenállt a pogány kísértéseknek, és – amint följegyezték róla – „a lakodalmi muzsika közepette is csak az Úrnak énekelt”. Vagy is igazán tudta, mit is jelent a „cantete Domino” felszólítás. 

Szent Ágoston így fogalmazott: „Aki szeret, az énekel. És aki énekel, az kétszer imádkozik”.  Luther, aki nem hiába volt eredetileg ágostonrendi szerzetes, ezt így gondolja tovább:  „A zene fenséges ajándéka Istennek és közel áll a teológiához.” A reformátor művelte is a zenét. Sok festmény örökíti meg azt a jelenetet, ahol családja körében lantját pengeti. Személyes beszámolójában így ír: „Amíg sebesülten feküdtem lakásomon, saját szorgalmamból megtanultam lanton játszani. A zene a felzaklatott ember legjobb megnyugtatója. A zene Isten ajándéka, nem emberi dolog. Ugyanis elűzi az ördögöt és megvidámítja az embert. Hallatára az ember elfeledkezik a haragról, erkölcstelenségről, gőgről és minden szenvedélyről.”

Luther énekei kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy az új hit gyorsan elterjedjen a nép körében. Ő is tudta, mit jelent a biztatás: „Énekeljetek az Úrnak új éneket.” Diadalmas éneke, az Erős vár mi Istenünk kezdetű zsoltárfeldolgozás világszerte a lutheránusok himnusza. Luther szerint az istentiszteleten Krisztus hatalmas erővel száll alá az éneklő szívébe, s a kiadott énekhangon át újra a magasba emelkedik. Ha a szív nem fogadja be Krisztust, akkor prédikálhat ezer prédikátor bármily szépen és hatásosan, nem ér el semmiféle eredményt. A Halleluja vagy a Hozsánna éneklése közben viszont a gyülekezet népe igazi, semmivel sem pótolható örömöt él át.

A Magyarországi Evangélikus Egyháznak a reformáció 2017-es jubileumára készülő tematikus évei sorában az idei a reformáció és kultúra címet viseli. A központi bibliai alak ebben az összefüggésben a zsoltárszerző Dávid. 

Az éneket persze tanítani kell. Kodály szerint a zenei nevelés 9 hónappal a születés előtt kezdődik és egészen a halálig tart.

Gyerekkoromban nagyon szerettem énekelni. Az más kérdés, hogy éppenséggel nem volt jó hangom. Amikor faluról városra költöztünk, lelkesen jelentkeztem az énekkarba. Teli torokból énekeltem a magam szólamát. A mellettem álló fiú azonban mindi rám szólt: fals, amit énekelsz! Nagyon bántott, hogy engem, a falusi gyereket miért csúfol ez a városi ficsúr, ezért annál inkább kieresztettem a hangomat. Azt hittem ugyanis, hogy a „fals” azt jelenti: falusi, falusias…

Ez a történet hadd legyen biztatás mindenkinek: énekeljen bátran. Milyen fájdalmas, ha még ma is ezekkel a szavakkal vezetnek be egy ünnepséget: „Most pedig hallgassuk meg a Himnuszt”. Ne hallgassuk meg, hanem énekeljük el. Szívből.

David Turoldo atya ezt a költői kérdést teszi fel: „Miért van az, hogy amikor még szegények voltunk, többet énekeltünk? Énekeltünk esténként és énekeltünk reggelenként, amikor a pék hozta a friss kenyeret az ébredező utcákon. Énekeltünk, amikor a szőlősorok között gyűjtöttük a szőlőfürtöket a szüret felejthetetlen napjain: Vidámságunk a völgyek között messzire szállt… Ma gazdagok vagyunk és némák. Bezárkózunk házaink négy fala közé. Idegenként saját családjainkban, barátok nélkül városainkban, ahol senki nem ismer senkit… Gazdagok és némák…”

Ne legyünk némák, hanem énekeljünk az Úrnak új éneket.