Nem is olyan régen még jöttek-mentek az egymásnak írt többoldalas levelek vagy a színes képeslapok egy-egy utazás emlékeként. Ma inkább e-maileket írunk, vagy sms-t, és többnyire már nem is a számítógépen, hanem a telefonunkon írjuk és olvassuk – buszon, vonaton, mindennapi tevékenységünk közben. Hiszen így gyorsabb és egyszerűbb.

Sokszor érzem úgy, hogy olyan életritmust alakított ki a modern ember, amelynek a tempóját maga sem bírja, és néha-néha saját magához képest is lemarad. A társadalmi környezetet, amelyben élünk, a mobilitás, a gyors és dinamikus változások, az információk tartalmának, minőségének átalakulása jellemzi sok minden más mellett.

Megváltozott az életritmus. Abban az értelemben is, hogy összeolvadtak az ünnep- és a hétköznapok. Az „ora et labora” („imádkozzál és dolgozzál”; ezt olvashatjuk kis változtatással a Debreceni Református Kollégium homlokzatán) rendje, ritmusa már régen hiányzik, de hiányának hatása egyre erősebb. Hiszen ma a szorgalom, a teljesítmény és az elért eredmények tűnnek a legfontosabb erkölcsi alapértékeknek. Közben azonban az is gyakran előfordul, hogy ritmust (életritmust) tévesztünk, és ezzel felborul a mindennapok rendje.

Ma úgy élnek egymás mellett generációk, hogy hatalmas különbség van közöttük, épp az olvasási, információszerzési, a technikai eszközök használatában bekövetkezett változások miatt is. Ezeknek a változásoknak a hatása pedig az élet minden területét érinti a szórakozástól a mindennapi munkán át az istentiszteletig.

Néhány héttel ezelőtt Szegedről autóztam Debrecenbe, ami több mint háromórás vezetést jelent olyan utakon, amelyeken nem lehet száguldozni. Az ember ilyenkor fontoskodik egy sort, azaz telefonálgat, hogy teljék az idő. Így történt ez Szeged és Debrecen között velem is. Az intézendő ügyek, a hívható személyek azután szép lassan elfogytak, de az út nem. Akkor jött a rádió.

Kossuthot már nem hallgatok sem otthon, sem az autóban. Eleinte a Petőfin hallgattam a rock and rollt, azután egyszer csak megelégeltem, és átváltottam a Bartókra. A kontraszt félelmetes volt. Bach valamelyik brandenburgi versenyének részlete szólt. Olyan érzés volt, mintha fejest ugrottam volna valami nagyon mély vízbe, és egészen a fenekéig merültem volna.

A brandenburgi versenyről eszembe jutott József Attila, aki éppen hetvenkilenc évvel ezelőtt ült a rakodópart alsó kövén, és nézte, hogy úszik el a dinnyehéj. Aztán így folytatta: „Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.” Elképzeltem, hogy ma, hetvenkilenc évvel később mit szólnának az emberek, ha így üldögélnék fényes nappal a Duna-parton, egy dinnyehéjat figyelve a víz felszínén. Azt hiszem, valami ilyesmit: „Ennek erre is van ideje!?” És fejüket csóválva mennének a dolguk után.

Nos, az előbb említett dinamikus élet – mások egyszerűen pörgésnek nevezik – megkímél a mélységbe nézéstől.

Sokszor az az érzésem, hogy a mai ember olyan gyors fogyasztó, akinek elég az, ami könnyen emészthető, azaz ami a felszínen van. Az információkat egyre gyorsabban lehet megszerezni, de hogy ezekből miként lesznek összefüggések, hogy melyik információ melyikhez tartozva mutatja meg a valódi értelmet, azt már nehezebb megmondani.

A mélységbe nézés feltétele, azt hiszem, a hit és a tudás együttléte, ahogy ezt Viktor E. Frankl és Pinchas Lapide, egy pszichiáter és egy teológus beszélgető könyvecskéjében olvastam. Eszerint amíg a tudomány a már adottat kutatja, addig a hit az élet adójából, Istenből indul ki. A tudomány Isten művét vizsgálja, a hit a végső kérdéseket. Frankl szerint olyan ez, mint a sztereoszkopikus látás. A két szem különbözőképpen látja a dolgokat, de a térlátás mégis ezen a különbségen alapszik – írja.

Onnan jutott eszembe mindez, hogy március elsejével hivatalosan megalakult, és elkezdte működését az EISZ, az Evangélikus Információs Szolgálat. Mostantól összefogja az evangélikus médiumok munkáját: az Evangélikus Élet című újságét, az Evangélikus.hu internetes portálét, a Credóét, a Lelkipásztorét és a közszolgálati rádió és tévé evangélikus műsorait készítőkét.

Az EISZ létrehozásának nem titkolt célja egyrészt az volt, hogy elősegítse az evangélikus médiumok szerkesztőinek és szerkesztőségeinek az együttműködését, ami eddig finoman szólva is akadozott. Másrészt ebben a megváltozott világban, amelyben az egyházi médiát használók élete és érdeklődése is átalakult, olyan témákkal keresse meg az információra éhes fogyasztókat, amelyek érdeklik és gazdagítják is. Egyre kevésbé érdekes ma már egy-egy egyházi intézmény ilyen-olyan eseményéről szóló protokolláris híradás.

Meggyőződésem, hogy az egyházi médiumokban megjelenő tartalmak eszközei lehetnek ugyanannak a mélységbe nézésnek, amelyről az egyház megbízatása is szól, és amelynek rendszeres alkalmai jó esetben éppen az istentiszteletek.

A szerző református lelkész.