Ehhez az áttöréshez – ahogy az előző részben kifejtettük – kellett az áttörés a nyugati, és a keleti frontokon, kellett a nyilas hatalomátvétel, és kellett az, hogy a magyar uralkodó osztály egy részében tudatosodjon: ők sem úszhatják meg a háborút. Sztehlo maga hosszú hónapokig próbálkozott sikertelenül püspökétől kapott misszióját végrehajtani. Sem közvetlen ismerősei, osztályos társai, távoli rokonai, sem egyháza nem segítette munkájában. Nyár végén egy időre fel is adta a kilátástalan embermentési próbálkozásait. Jellemző az a párbeszéd, amit párhetes elvonulása előtt folytatott Raffay püspökkel. Búcsúzóul megkereste főnökét,

„hátha fog tudni valamilyen tanácsot adni az öreg püspök úr? Egyáltalán nem fogadott a szokott nyugodt, kedélyeskedő módján, inkább éreztem, mint láttam, hogy levertségét igyekszik rejteni. … Beszámolóm alatt úgy hallgatott, mintha nem is volna jelen, semmit sem kérdezett, nem szólt közbe, mint ahogy azelőtt ezt megtette, mintegy bátorítva az embert… Csak akkor nézett rám, amikor említést tettem, hogy internálással fenyegettek a (nyilas) pártközpontban, és bólintott egyet.

Nem tud semmi segítséget nyújtani nekem, Püspök Úr?

Válasz helyett egy papirost nyújt felém. A papiroson szép nyomtatási technikával egy felhívás van a keresztes háborúra, melyet mind a négy püspökünk aláírt. Hazafias szólamok, bibliai idézetekkel alátámasztva. Nem volt kihívó, de a tény tény marad, hogy ezt a háborút, ennek is a 23. órájában, minden tömegpusztítását és gyűlöletét az egyház a maga áldásával jóváhagyja, helyesli és támogatja.”

Sztehlo helyzete nem volt könnyű: olyan misszióval bízta meg püspöke, amelyhez egyházi elöljárója segítséget nem adott, abban valójában nem bízott. És nem bíztak abban sokáig saját ismerősei, családtagjai sem. Ez – és az említett kudarcok – vezettek ahhoz, hogy Sztehlo egy időre feladta küldetését, vidékre vonult. Visszatérve, a svájci von Born unszolására, és az alapvetően megváltozott helyzetben meglepő energiával vetette be magát a számára is életveszélyes embermentési akcióba. Az egyik nagyobb gyermeke így fogalmazott:

„A nagytiszteletű úr elemében volt a háború alatt. Egész nap járt-kelt. … csinált, azt, amit helyesnek tartott. Nem helyeselték a felettesei sem, amiket csinált, mert túl veszélyesnek tartották, úgy látták, hogy az egyházra rossz fényt vet.”

Sztehlo függetlenítette magát egyházától, és kizárólag a belső elhivatottságává vált missziójával törődött, szó szerint minden tekintet nélkül. Személyes példája nem maradt hatástalan környezetében. Egy munkatársa szerint:

„Soha nem merült fel bennünk, hogy milyen életveszélyben vagyunk. Csak azt tudtuk, hogy csinálni kell. Soha nem volt téma, hogy félnénk, tudtuk, hogy ez szolgálat. De … a gyerekeknek nem volt könnyű. … Éreztük, hogy ebben a házban velünk lakik az Isten.”

A folyamatos életveszélyben pedig egyszer csak felmerült a vágy az öröm városára. Gaudiopolis gondolata Budapest ostromakor fogalmazódott meg Sztehlo Gáborban. Egyes emlékezések – mert hát csak ilyen a visszaemlékezés természete – épp karácsony estéjére teszik az ötlet megfogalmazását. Ez a verzió már népmeseinél több, már-már csodákban gazdag hagiográfiához hasonlatos. Egy biztos: az öröm városa megalapításának szándéka s egyben reménye egy hideg, rémséges, és véres karácsony vagy újév tájékán, egy olyan helyzetben fogalmazódott meg, amikor német, szovjet katonák aknái, lövedékei, angol és szovjet bombák, magyar nyilasok kézifegyverei bármikor megölhették volna Sztehlóékat. Magának Gaudiopolisnak a gondolata ott és akkor egyszerre volt pedagógiai segédlet, és a túlélési stratégia része. Különböző életkorú gyerekeknek, köztük kamaszoknak nyújtott olyan reményt, amibe kapaszkodni lehetett a legsötétebb reménytelenség idején is. Üldözött, bujkáló gyermekeknek segített Gaudiopolis reménye, a reményen való gondolkodás az időt is strukturálta. Az öröm városának előtörténete a következő rész tárgya lesz. Itt most azt a helyzetet próbáljuk meg feleleveníteni, amelyben megfogalmazódott az üldözöttekben és jó pásztorukban 1944/45 rémes fordulóján Gaudiopolis gondolata. Bár Sztehlo és munkatársai – a svájci vöröskeresztes von Born segítségével – több tucatnyi bújóhelyről gondoskodtak, a majdani Gaudiopolsról csakis Sztehloék legközvetlenebb környezetében gondolkodtak. Itt volt kizárólag lehetséges, hogy a pedagógia a túlélési stratégia szerves részévé vált. Egyszerűen fogalmazva: a megszokott környezetüktől, és szüleiktől, családjaiktól megfosztott üldözött gyermekeket azért is le kellett kötni értelmes dolgokkal, hogy a koruknak megfelelő mozgásukkal, hangoskodásukkal ne hívják fel a minden oldalról, és mindenkor fenyegető ellenségek figyelmét magukra. Sztehlo így emlékszik minderre:

„Csakhamar kialakult az élet rendje. (…) Staszny Éva és Endrődi Hedda, valamint a Beregi lányok meg a nagyfiúk gondozták a gyerekeket. (…) De amikor már mesélni tudtak, akkor már kezdett rendbejönni a remegő lélek. Kiválóak voltak a gondozónők. Endrődi Hedda járt az élen, különösen a gyermekek tisztában tartása terén. Nem hiába: gyermekorvos lett később. Folyton mosdatta a kicsiket, vigyázott a W. C. tisztaságára… (Stiaszny) Éván kívül egyik sem volt korábban keresztyén gyülekezet tagja, és most mégis úgy végezték szolgálatukat, mintha mindig diakóniára készültek volna, mintha soha nem is akarnának mást tenni, mint elhagyott gyerekek kis életét megtölteni Jézus szeretetével. (…) Ez a vándorlás, és az azt követő 3 hetes együttlétünk a pincében, azonban nagyon fontos lett számunkra. Ennek az éjszakának a rettenete, az ellenség váratlan és meglepő segítsége, az egymásért való áldozatkészség kialakulása – mind olyan mély nyomot hagytak a gyermekek lelkében, hogy már másnap felmerült a gondolat: ha egyszer ebből a pincéből kikerülünk, akkor is együtt maradunk; és olyan közösséget fogunk kialakítani, ahol ismeretlen a gyűlölet, ahol öröm és béke uralkodik.

Gaudiopolis gondolata itt született a pincében, és ha ezek közül a fiúk közül csak néhány jött is velem 1945-ben, mégis, e néhány lelkesedése vitte az újonnan hozzánk kerülteket előre, hogy a pincében tervezett kezdemény meg is valósuljon.

Az 1945 januárjában felvetődött gondolat csak kis mag volt csupán, de gyümölcsöző fává növekedett Isten kegyelméből. A veszélyt és nyomorúságot így teszi ő olykor az öröm forrásává.”

Legközvetlenebb munkatársa, Stiaszny Éva évtizedekkel később így emlékezett a bújtatott gyermekek legfőbb gondjaira:

„Aggódtak a gyerekek a szüleik miatt. (…) Nem, az nem tudatosodott a gyerekekben, hogy őket miért bántják, az tudatosodott, hogy apu, anyu nem tud vigyázni ránk, ezért vagyunk itt.”

Sztehlo missziója az életmentés volt, nem pedig a térítés. Ugyanakkor hitét védencei előtt nem csak megvallotta hitét, hanem – de hát lelkész volt a foglalkozása – gyakran mesélt a Bibliáról és a Bibliából, főleg az Újszövetségből:

„Krisztusról, a Krisztusban való létről nagyon keveset tudnak ezek a zsidó származású fiatalok… Ők racionálisak akartak lenni, számukra a materialista humanizmus többet jelentett. Valamennyire belekóstoltak Marx és Engels tanításába is, és ismertek a kommunista ideológiából is sokat. Ennek ugyan mint megrögzött individualisták keményen ellene mondtak. Beszélgettünk hát Krisztusról mint az egyetlenről, aki az individuumon keresztül úgy tud a világban dolgozni, hogy közösségivé váljon. … A választás, a döntés mindig az egyes ember sorsa. Ma már nem tudom, hányan vallották velem együtt, hányan fogadták kétséggel, amit mondtam, de ez sem ma, sem akkor nem volt fontos. A tény az volt, hogy Isten ott, a füstölgő mécsesek mellett ragyogó, fényes jövőt festett elénk… Éhezve és fázva, bizonytalanság és nyomorúság között is reménységben éltünk a pincében.”

Munkatársa szerint nem a térítés volt Sztehlo missziója. Az újszövetségi történetek kapcsán sem kérdezték fogadott gyermekeiktől felekezetüket:

„Biztos volt közöttük olyan, akik keresztyének voltak, úgy nőttek fel, de mi soha nem kérdeztünk tőlük semmit. Soha senkitől semmit nem kérdeztünk, hogy te, te milyen…”

Egyik nagyobb gyermeke is hasonlóan emlékezett vissza Sztehlo missziós tevékenységére:

„A nagytiszteletű úr vigyázott például arra, amikor tartotta a vasárnapi beszélgetéseket ott a pincében, hogy ne akarjon senkit vallásossá tenni. Azt mondta, neki az a feladata, hogy mindenkin segítsen, hogy a veszélyekben velünk legyen. (…) Neki az emberség, a barátság, a szeretet, az volt a fontos. Az életében, életükben. És ezek az alkalmak sohasem voltak kötelezőek. Meg is mondta, hogy semmi következménye nem lesz annak, ha valaki nem megy, ő sem lesz kevésbé barátságos azokkal, akik nem akarnak részt venni ezeken a beszélgetéseken. Ez a pincében is így volt. Sose volt erőszakos…”

A már többször idézett Stiaszny Éva a nagytiszteletű elhivatottságáról így beszélt:

„Istentől rendelt első és legjobb nevelője minden gyermeknek a saját szülője. Ezt tette Sztehlo Gábor…, hogy édesapja volt, ezt tette minden gyerekkel, ezt csinálta tovább a Budakeszi úton is. Sztehlo Gábor se Pestalozzi, se Makarenko nem volt. Lelkiismeretes pap volt… Csak azt tudta visszaadni, amit látott az Istenből. Ez volt Sztehlo Gábor…, és nem több. Azt éreztük, hogy ő mindenki számára van, de kifejezetten az én számomra is…”

Sztehlo – amikor életveszélyes útjairól a bázisára visszatért – fogadott gyermekeinek térítés és katekizmus helyett példát és reményt adott. Különösen nagy szükségük volt erre a példára és a reményre a nagyobb kamaszoknak:

„Nagyokat beszélgettünk arról, mit fogunk csinálni a felszabadulás után. … hosszú sora volt az ötleteknek. Sztehlo nagytiszteletű úr minden este olvasott egy rövid imádságot. Sztehlo Gábor és felesége adott egy olyan biztonságos érzést, hogy én nem pusztulhatok el csak úgy a tűzharcban vagy a bombázások közben, mint a többi ember.”

A reményről szóló, a gyerekek gondolatait, figyelmét lekötő beszélgetéseken fogalmazódott meg a majdani Gaudiopolis gondolata. Erről az egyik „gyermeke” így emlékezett vissza:

„Ő egész nap a gyerekekkel, szóval velünk volt. … Mesélt, mi lesz velünk a háború után, amikor innen kiszabadulunk. Tátott szájjal hallgattuk, hogy mesélt a Fiúk városáról. Volt egy amerikai film, abban az történik, hogy egy városban sok az árva gyerek, elhagyatottan élnek. Egy tanár összeszedte őket, egy közösséget hozott létre, szerzett nekik házakat, barakkokat inkább. A gyerekek önmagukat vezették, hogy ne mondjam, kormányozták. A nagytiszteletű úr azt mondta, hogy nálunk meg úgy lesz, hogy csinálunk egy gyerekparlamentet meg egy kormányt, és lesz ilyen meg olyan miniszter is, és mi fogjuk magunkat irányítani, meg gazdálkodni.”

És Sztehlo példája munkatársai, és gyermekei mellett egyes német katonákra is nagy hatással volt (míg másokra nem). Így lett a nagytiszteletű úréknak egy német főtiszt hetekig segítőjük, őrizőjük. Elképesztő történeteket mesélnek Sztehloék később arról, hogy egy német főtiszt, aki számára az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy mivel és kikkel foglalkozik a nagytiszteletű, mi mindenben segítette az üldözötteket. Gyermekei számára a legemlékezetesebb az az eset maradt, amikor Sztehloék és „gyermekeik” a frontvonalban kénytelen voltak áthurcolkodni a Rózsadombról a Pasarétre.

„Egyik nap, úgy negyedike körül, a németek azt mondták, hogy jobb, ha eltűnünk, mert a szemben lévő házat elfoglalták az oroszok, és fölállítottak egy lángszórót. Következő éjszaka összeszedtük a gyerekeket, és megint csak a németek vezényletével mentünk át a Lórántffy Zsuzsanna utcába. (…) … a németek vezettek minket, sőt az egyik német a nyakába vette kis Kóhnt, akiről a hülye is látta, hogy zsidó. (…) Egész éjjel vonultunk, nagyon kellett vigyázni, hogy a gyerekek csöndben maradjanak…  Ha volt egy lövés, gyorsan lefektettük a gyerekeket, aztán mentünk tovább. Nem tudom, hogy féltek-e, de csendben voltak. Ezt csodáltuk, hogy megértették, megmondtuk nekik, hogy nem szabad megmukkanni, egy hangot ne adjatok. És betartották komolyan. Én ezért vagyok zavarban a németekkel, mert az a két-három német, aki velünk volt, bizony nagyon sokat segített, és egyáltalán nem kérdezősködött, nem számított, hogy milyen Móricka, felvette a nyakába és vitte a gyereket.”

A meneküléskor a kisgyermekek is láthatták a budai utcákon az elesettek holttesteit. Aztán a budai kitörést követően megint hullahegyek között mozogtak Sztehlo gyermekei. Ezeket a szörnyű élményeket majd a háborút követően a nagyszerű pedagógus, Vargha Balázs (Játsszunk matematikát!) rajzoltatta ki a gyermekekből. De ez már a megvalósult Gaudiopolisban történt a háborút követően.

Sztehlo közvetlen környezetében, a legnagyobb veszedelmek közepette – ahogy egy munkatársa fogalmazott – az volt a cél, hogy ezekről a veszedelmekről a rájuk bízott gyermekek figyelmét eltereljék. Reményt, biztonságot tudtak nyújtani számukra egy reménytelen, és életveszélyes helyzetben. Stiaszny Éva évtizedekkel később ezt úgy fogalmazta meg, hogy amíg kinn az utcákon tombolt az emberharc, addig bent párnaharc zajlott.

Sztehlo – kényszerből, szükségből – függetlenítette magát egyházától, hogy egyházi misszióját teljesítse. Ehhez másként kellett tekintsen egyházára (és részben saját osztályára, és államára is). Missziója végül is épp ezért lehetett sikeres. Hite és hűsége intézményellenes szabadságában tette alkalmassá hivatása kiteljesítésére. A háború után kibontakozó nagyhatású pedagógiai kísérletük épp a szükségben, a kényszerben, a legrémesebb elnyomatásban fogalmazódott meg. Szabadságot ígért gyermekeinek egy giccses amerikai játékfilmre hivatkozva akkor, amikor a fejük fölött valóságos német, orosz, magyar katonák, magyar nácik vívtak kegyetlen, véres harcot. És a harcok elmúltával nekilátott az öröm városa létrehozásának, ami majd’ öt évig működött is. Filmszerű az alaphelyzet, amit meg is filmesítettek többször is. Maga az alapötlet is filmből vétetett. Pörgetjük is tovább a filmet.