A júliusi hónapot evangélikus fesztiválok ölelésében élhetjük át. Az első héten „A föld sója” középeuró pai keresztény találkozó gazdag ízvilágába kóstolhattunk bele, az utolsó héten pedig az immár 11. Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozón frissülhetünk, töltekezhetünk fel a Mátrában.

Írásomban a „sófesztivál” nyitó igehirdetésében is „szereplő és prédikáló” templom-sószóró képein meditálva szeretnék hidat verni a két találkozó között. Keresem a közös pontokat, az összekötő üzenetet és küldetést, az áldás közös forrását, amely azokat is táplálhatja, akik egyik találkozóra sem juthattak el.

Örömömre az idei nyáron a Déli Egyházkerületben négy ifjú lelkészt állíthatok szolgálatba. Öreg püspökként is beleborzongok még a lelkészavató/szentelő/ordináló liturgia utolsó mondatába, amikor az új szolgatárs fejére tett kézzel kimondhatom a „csattanót”: „Az Úr áldjon meg téged, hogy áldás légy sokak üdvösségére!”

A reformátori egyetemes papság elvét vallva hiszem, hogy ez az áldó mondat nem csak ordinált lelkészeket érinthet meg. De vajon mitől lehetek áldás sokak üdvösségére? Pontosítsuk a kérdést: kitől lehetek, kitől lehetsz áldás mások számára? A választ keresve kapcsoljuk össze a két találkozó bibliai mottóját, az Ábrahámnak szóló teremtő igét: „...áldás leszel” (1Móz 12,2), és a tanítványokat megszólító, ugyancsak teremtő, jézusi igét: „Ti vagytok a föld sója.” (Mt 5,13)

Melyik igével kezdjük? Az emberi logika azt súgja, hogy az ószövetségi ige az első, de a Luther Mártontól tanult evangélikus bibliaértelmezés szerint mindig Jézusé a prioritás. Eszünkbe juthat a Mester kemény vitája a korabeli vallási vezetőkkel, írástudókkal, akiket többek között ezzel a megdöbbentő kijelentésével is sokkolt: „Bizony, bizony mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna: én vagyok.” (Jn 8,58)

Ugyanebben az evangéliumban ad Urunk iránytűt a mindenkori igeolvasónak a koronként újraéledő fundamentalizmus kísértésével szemben, amikor szemrehányóan így figyelmeztet: „Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.” (Jn 5,39–40)

Forduljunk tehát először őhozzá, és vegyük észre, hogy milyen érdekes összefüggés fedezhető fel már a két igei mottó különböző nyelvtani alakjában is. A tanítványoknak szóló mandátum többes számban hangzik: „Ti vagytok a föld sója”, az Ábrahámon keresztül minket is megszólító ígéret viszont egyes számban talál szíven: „...áldás leszel”!

A két mondat feszültségében mély, paradox üzenet rejlik számunkra. Egyedül nem válhatsz áldássá, egy szem só önmagában még nem tud ízt, zamatot adni, nem tudja meggátolni a romlást. Szükségünk van egymásra: egy-másra, egy másik emberre, embertársra, teremtménytársra, tanítványtársra, szolgatársra.

A Lélek gazdagító, szolgálatra indító ajándéka a közösségnek adatik. Ez nem jelent feltétlenül nagy közösséget, tömeget. Jézus ígérete szerint a közösség már két-három embernél kezdődik: „Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19–20) Legyen ez bátorítás mindazoknak, akik esetleg nem juthatnak el az igazi tömegélményt ajándékozó fesztiválokra, vagy nehezen élik meg az onnan való visszatérést az otthoni, kicsiny létszámú gyülekezeti közösségekbe.

A keresztény találkozók célja, hogy a nagyobb közösségben felfrissüljön, megerősödjék a hitünk, a reménységünk, a szeretetünk. Ilyen módon megújult küldetéstudattal nyerjük vissza krisztusi ízünket, hogy hazatérve újra tudjunk hűségesen és örömmel szolgálni a kevesek között is.

A keresztény fesztiválok az összegyűjtés és a szétszóratás ritmusában szerveződnek. Az összegyülekezés, a nagy közösségi élmény nem öncél. Öröm együtt lenni, találkozni, együtt énekelni, imádkozni, igét hallgatni, beszélgetni, játszani. Ajándék, ha jól érezzük magunkat és egymást Urunk áldott jelenlétében. Éppen ebben az áldott krisztusi jelenlétben válhat áldássá az életünk.

De mindehhez hozzátartozik, hogy a legnagyszerűbb fesztivál is véget ér egyszer, és igazán akkor kezdődik, illetve folytatódik a só küldetése. A záróének és -áldás után el kell engednünk egymás kezét – a sószemek nem maradhatnak összetapadva a sótartóban, mert akkor szabotálnák küldetésüket.

Ahogyan a képeken is látjuk, a sótartónak meg kell nyílnia, és sószóróvá kell válnia a mennyei Konyhafőnök kezében. Lényegében erről szólt a reformáció is, amikor egy ízét veszített, romlásnak indult egyház Isten kegyelméből megújulhatott, és visszakapta krisztusi ízét. Ezt az immár ötszáz éve megtalált ízt ma sem elég hűvös templomok vastag falai között, könyvek lapjain, hívő szívek rejtett mélyén megőrizni. Ezeknek a templomoknak, könyveknek és szíveknek meg kell nyílniuk mindazok felé, akik napjainkban hamis ízpótlókon tengődnek.

Az áldás titka, receptje már írásom címében olvasható: „Sótartóból sószóró = áldás”. Bízzuk bátran magunkat Urunkra! Ő jól tudja: hová mikor mennyi só kell, hogy a teremtett világ, ez a föld, az egész életünk zamatosabb, élhetőbb, boldogabb legyen.

S ezen a ponton már nem lehet a többes szám kényelmes fedezéke mögé bújni! Neked kell a Mesterszakács kezébe simulnod, hogy odaszórhasson téged is, ahol valóban áldássá leszel!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 29. számában jelent meg, 2016. július 24-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.