A hír24 arra volt kíváncsi, hogy hogy mit mondanának, mivel tudnának segíteni a különböző vallások képviselői, egy beteg, idős embernek, akit eltemetett a gyásza.

A konkrét kérdésük így hangzott:

Ön mit mondana egy magára maradt idős, beteg embernek, aki beletemetkezik a párja elvesztése okozta gyászba?

Mézes László Zsolt, evangélikus lelkész

Bármilyen szó egy ilyen helyzetben kevésnek tűnhet.

A gyász egy olyan folyamat, amelyben a legfontosabb a melléállás. A vigasztalás ezért nem elsősorban szavakkal történik, hanem azzal, hogy ott vagyunk, ott állunk a gyászoló mellett. Ezzel érezheti jelenlétünket, és azt, hogy nincs egyedül ebben a fájdalomban.

Az Emberfia feltámadása után megjelenik az Emmaus felé tartó tanítványoknak, akik sokáig nem ismerik fel, hanem beszélgetnek és vitatkoznak közben mindarról, ami Jeruzsálemben történt. Evangéliumi iskolapéldája ez a lelkigondozásnak, amely kilátástalan helyzetben lévők számára a keresztény hozzáállást felmutatja.  Ennek fontosabb elemei:

Jézus nem beszélt, hanem a tanítványok mellé szegődött. Együtt ment velük, osztozott csendjükben, hallgatta fájdalmukat.

Kérdez. Hagyja, hogy a gyász, a szomorúság minél inkább megjelenjen.

A faluban velük marad estére. Asztalközösségben hálát ad, megtöri a kenyeret és a tanítványoknak adja. E szakrális cselekedetével lehull a lepel a tanítványok szeméről és felismerik a valóságot.

A gyászoló mellett lenni, hagyni, hogy a fájdalmak feltörjenek, és a mindennapokat szakrális cselekedetté formálni, amely összeköti a földet az éggel. Az életben felmutatni az életen túlit. Ez az egyetlen, ami vigasz lehet. De ez nem szó, és nem beszéd, hanem tett. Melléállás és Isten szeretetének felmutatása. A gyászban benne lét, a fájdalmakban benne lét, az életben benne lét, az élet elmúlásában benne lét, de ugyanakkor egy nagyobb valóság felé elindító, megindító szeretet.