‒ Ha belefért volna az idejébe, ezen a héten Püspök úr miről írt volna legszívesebben?

‒ Valószínűleg arról, hogy egyedül nem megy. Ha egyvalaki akarja az egyház hajóját kormányozni, fedélzetét sikálni, ha ugyanő akarja megkenni a fogaskerekeket, vigyázni a rakományra, és még a szelet is igyekszik a vitorlákba pumpálni, akkor az a hajó biztosan nem fog haladni.

– Közelmúltbeli konkrét k élményeket gyanítsunk e sommás megállapítás mögött?

‒ Bő kilenc év tapasztalata számomra, hogy ha nincs együttműködő legénység, és nem a maga helyén teszi ki-ki a dolgát, akkor a hajó nem mozdul. Komoly elvárás van az egyházi vezetőkkel szemben: legyenek nagy terveik, elképzeléseik, legyen fantáziájuk, víziójuk, és legyen az ötletek megvalósításhoz elég energiájuk, erejük. És mi mindig próbálunk is megfelelni ennek az elvárásnak – „szerepszemélyiséggel”. Mutatni kívánjuk, hogy mindent meg tudunk csinálni. Ha azonban a statisztikákat nézzük akár Magyarországon, akár Erdélyben, lesújtó képet kapunk.

‒ A hívők lélekszámának fogyatkozásán kívül mik a tünetek?

‒ Nagyon sok minden csak látvány és látszat egyházunkban. A nagy látványosságok, nagy szavak mögött kevés az érdemi, lényegi tartalom. És kevesen teszik fel a kérdést: mi következik ez után?

‒ Megfeneklett volna a hajó?

‒ Azt azért nem mondanám. Sajátos és régi jelenségről van szó. Ma már egy formálissá vált, merev, jogászgondolkodással telített szervezetet működtetünk. Bürokratikus rendszert alakítottunk ki, amely csak látszólag működik. Vannak jó hírű, népszerű rendezvényeink, példának okáért a Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozók vagy nálunk, Erdélyben a Középpont. Vagy említhetném a kolozsvári adventi vásárt, amely most karácsonykor is rengeteg látogatót – négyszáz-ötszáz embert – vonzott. Szólt a zene, volt bogrács, tombola, lelkesítő igehirdetés. Idén Krámer György volt a vendég igehirdető az anyaországi testvérgyülekezetünkből, Pilisről. Mondom, voltunk vagy félezren. Aztán jött a következő vasárnap meg a rákövetkező – amikor ugye a „látvány” hiányzott –, és ugyanúgy folytatódott minden, ahogy annak előtte – hézagos padsorokkal.

‒ Hogyan lehetne változtatni?

‒ Vagy mindenki dolgozik az egyházban, és szívét-lelkét beleteszi, vagy újra és újra csak a rosszabb statisztikák születnek, és mi rendre ugyanazt szajkózzuk majd, mint azelőtt. Kicsit színházszerűek, kicsit bürokratikusok, kicsit egyemberesek vagyunk, ettől csodát bajosan várhatunk. Bár fájó, hogy a román közösségekben például a pünkösdiek megduplázták híveik számát, a mieink pedig csak fogyatkoznak, mégsem gondolom, hogy a statisztikák lennének a fontosak. A fő kérdés, hogy ezt a hajót miként tudjuk a statikusból dinamikus állapotba hozni. Hogy élettelen organizációból élő organizmussá tudunk-e válni. Ahhoz azonban, hogy a Szentlélek szele lobogtathassa a vitorlát, mindenkinek oda kell szánnia magát a szolgálatra.

– „Látványosan” indult el 2006-ban Orosházán a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) is, melynek köztudottan Ön volt az egyik legfőbb szorgalmazója. A szervezet hajója azonban mostanra mintha zátonyra futott volna…

‒ Nagy fájdalom és nagy szégyen számomra, hogy ez az ünnepélyes keretek között, nagy tervekkel és nem utolsósorban sikeres előzménnyel indult szervezet – amelynek a Szebik Imre és Harmati Béla püspökök által alapított Magyar Evangélikusok Tanácskozó Testülete (METT) volt az elődje – így elhalt. Életre hívása után derült ki, hogy nincs elég energia, anyagi forrás, no és persze akarat a működtetéséhez. A rendszerességet a spontaneitás és az improvizáció váltotta fel, végül már csak formális szervezet volt. Mondhatjuk, hogy a határon túli és az anyaországi egyházak összefogásának történelmi esélyét passzoltuk el.

‒ Remélhetőleg nem véglegesen…

‒ Prőhle Gergely országos felügyelő hangsúlyozta, hogy adekvát, a magyar jogviszonyoknak megfelelő formát kell találni a továbblépéshez. Olyan ernyőszervezetet kell létrehozni, amely összefogja mind az oktatást, mind a diakóniát, mind a lelkészképzést, mind a doktori iskolát határon innen és túl. Példa lehet előttünk akár a reformáció jubileumára készülő református testvérek határokat átívelő összefogása, akár a német nyelvű lutheránusoké. 

‒ Hogyan történik a kapcsolatépítés és -ápolás az anyaországi és az erdélyi evangélikusok között?

‒ A bázisok szintjén sok jó személyes kapcsolat van, a gyülekezeti kapcsolatok viszont lelkészfüggőek. A pilisiekkel például nagyon jól működik a testvér-gyülekezeti együttműködés. Kiemelném még az Evangélikus Hittudományi Egyetemmel (EHE) való hatékony kooperációt. Erdélyi diákok is mindenféle hátrány nélkül tanulhatnak a budapesti teológián.  Jó volna a könyvkiadás és iratterjesztés kapcsán is együtt dolgozni, de ez még várat magára...

‒ Mely egyházi munkaágak működése van leginkább „ellehetetlenítve” Erdélyben, és hogyan próbálnak megoldásokat találni?

‒ A román állam egyedül a teológiai intézeteket támogatja. Értelemszerűen az oktatás és a diakónia a leggyengébb láncszemek, hiszen egyik sem működhet igazán jól – minőségileg – állami finanszírozás nélkül. Így mondható mostanra már általánosnak, hogy számtalan egyházi ingatlanban világi iskolák működnek. A felekezet szellemiségét hirdető intézménynév ugyan többnyire megmaradt, de azon túl semmi.

Próbálunk tapogatózni, de az abszurd helyzet az, hogy egy-két meglévő központunk mögé sem az anyaország, hanem más államok, illetve egyházak álltak, a német meg a szlovák. A szórványokban talán még van remény, azokban kellene összefogni és az úgynevezett szórványkollégiumok hálózatát kiépíteni. Délutáni iskolában, sőt óvodában, játszóházban, különböző foglalkozásokban gondolkodunk. Hogy a fiatalok legalább a magyar nyelvet ne felejtsék el.

‒ Ha jól értem, ez nem csupán egyházi, hanem nemzeti misszió is.

‒  Jól érti. Itt minden keresztény felekezetnek össze kell fognia. Nincs más választás, ez feladat.