Miután az egyházi és világi vezetők, valamint az alkalmon résztvevő intézmények, szervezetek képviselői koszorúikat lerakták a szobor talapzatára, odajött hozzám egy középkorú hölgy és élénken érdeklődött, vajon melyik sajtóorgánumnak készítek fényképet az eseményről.

Amikor megtudta, hogy az evangelikus.hu oldalára, lemondóan legyintett. „Azt hittem már valami rendes napilaptól jött... Lenne egy jó sztorim...” – mondta.

„A jó sztori engem is érdekel” – vetettem fel, majd érdeklődve hallgattam a választ.

„Na tudja, ezek a hajléktalanok itt a téren... Egész nyáron itt tanyáztak és még most sem mennek el innen, ha megemlékezést tartanak. Hogy néz ki az, hogy ezek itt isznak és mi meg ezt eltűrjük. Nem lehetne valamit tenni ez ellen? A rendőr nem küldi el őket, ezek meg itt tivornyáznak csak, ahelyett, hogy dolgozni mennének” – kérdezte.

Próbáltam a néninek elmagyarázni, hogy azzal, hogy kimondjuk azt, a hajléktalanok menjenek el a térről, még nem oldjuk meg a problémát. Ráadásul ez össztársadalmi gond, amit egy csapásra nem lehet rendezni. Sajnos olyan könnyen nem lehet munkát találni, ráadásul akinek lakhatási gondjai vannak, nem szívesen alkalmazzák. Nem tudhatjuk, mikor kerülünk mi magunk is az utcára. Természetesen egyházunk és a többi egyház is tesz a szegénység ellen, de mi mégsem fogjuk tudni alapjaiban megváltoztatni az egész rendszert. Az államnak kellene fontos lépéseket tennie ez ügyben.

A hölgy még hümmögött valamit, aztán odébbállt, miután pár perc alatt nem lehetett számára sem megfelelően megoldani a kérdést.

Ma olvasom azonban, hogy a magyar Országgyűlés tett egy lépést a helyzet megoldására, ám a törvényi szabállyal mégsem rendezték a problémát. Az elfogadott új törvény értelmében ugyanis szabálysértést követ el, aki bizonyos közterületeken az utcán él és a jövőben az önkormányzatoknak lehetőségük lesz arra, hogy körzeteket jelöljenek ki, ahol tilos életvitelszerűen az utcán élni. Aki ez ellen vét, azt közmunkára illetve elzárásra is ítélhetik.

A törvénnyel tehát változatlanul nem az okokat és a gyökereket keresik, nem a megoldás felé mutatnak, hanem csak fizikailag odébb helyeződik a hajléktalanprobléma és majd koncentráltan fognak megjelenni ugyanazok az emberek, ám más területeken. Nem fogják „bántani a szemet” a Deák téren, a mentróaluljáróban, de ott lesznek a fővárosmás területein.

A hajléktalanság kérdése minden esetben személyre szabott, mindenkinek más a története. Sok esetben általánosítanak az emberek. A hajléktalan büdös, koszos, alkohol vagy drogfüggő, lop, kissé debil, nem akar dolgozni és még sorolhatnám.

Én amikor hajléktalan újságot veszek valakitől, sok történettel találkozom: van közöttük elvált diplomás, állami gondozásból kikerült fiatal, pszichiátriai kezelésre szoruló beteg ember.

Még egyetemista éveimben egyszer Aachenben jártam egy hajléktalan szálláson, ahol szociális munkások, személyi felügyelők, pszichológusok, munkaerőpiaci szakemberek, ingatlanközvetítők foglalkoztak a hozzájuk betévedőkkel. Egy komplex rendszer volt kiépítve. Nem csak enni, nem csak szállást adtak, hanem leültek és elbeszélgettek az emberekkel, majd személyreszabottan, velük közösen kerestek megoldást arra, hogyan lehetne megoldani azt, hogy kikerüljenek a mókuskerékből: ha nincsen állandó lakhely nem kap állást, ha nincsen állás nem tudja fizetni a lakbért...stb. Ettől kell ugyanis alapvetően megszabadulni. Nem pedig a látványtól, ami az utcán fogad bennünket, ha a parkokban fekvő emberekkel találkozunk. 

Jön a hideg idő. Már a reggeli fagyokra is készülni kell.