Az 1989/90-e tanévet a Lutheránus Világszövetség ösztöndíjasaként Tübingenben töltöttem, azzal a céllal, hogy készüljek a doktorálásra. Ennek során jelentkeztem az őszi szemeszterben Hans Küng szemináriumára, amelynek során az Apostoli Hitvallást vettük végig. Az első alkalom, amelyen részt tudtam venni, szemináriumi est (Seminarabend) volt, ahová minden hallgató vitt valamit (én jó magyar téliszalámit), a borról pedig ő gondoskodott. Sorra koccintott a tizenvalahány résztvevővel, és amikor rám került a sor, így üdvözölt: „Hazájának szabadságára!” (Auf die Freiheit Ihres Landes!) Ezt nem lehet elfelejteni – június 16., a forradalom áldozatainak újratemetése után karnyújtásnyi közelségbe került a szovjet csapatok kivonása, és másfél-két hónappal a Magyarországra menekült NDK-állampolgárok kiengedése után jó volt magyarnak lenni az NSZK-ban. A további alkalmakon az alapos magyarázatok mellett volt egy-egy megjegyzése egykori professzortársával, akkor a Hittani Kongregáció prefektusával, Joseph Ratzingerrel, a későbbi XVI. Benedek pápával kapcsolatban, a katolikus fakultásról való eltávolíttatása (1979) nyomán. (Az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy 2005. szeptember 24-én a pápa fogadta, és nagyra értékelte a világvallások párbeszéde érdekében kifejtett tevékenységét.) És tőle hallottam a „luxusdogmák” kifejezést a Mária-dogmákra (szeplőtelen fogantatás, 1854; mennybevétel, 1950) és az amúgy erősen körülhatárolt pápai tévedhetetlenségre (1870) utalva. Egyébként pedig rögtön feltűnt, hogy a svájci származású teológus mennyire érthetően fejezi ki magát, nem jelentett problémát a megértés, nem úgy, mint például Jürgen Moltmann előadásain, amelyek a német anyanyelvű hallgatókat is próbára tették. Ugyanez vonatkozik könyveire, írásaira, ebben azóta is próbálom követni. Szokása volt, hogy külföldi hallgatóit meghívja ebédre, így egy pénteki napon engem is vendégül látott.

Küng jó néhány könyvével megajándékozott, nem csak engem, hanem Teológiánkat is. Ezek közül kettőt emelnék ki. A Christ sein (Kereszténynek lenni, 1974) minden pontjában a 20. század emberéhez kívánja minél közelebb hozni a keresztény tanítást és életet. De igazán az Ewiges Leben? (1982, magyarul: Van örök élet? ford.: Rimler Iván, Európa, 2001) volt rám hatással. Kora tavasszal egyszer konzultációra mehettem hozzá. Amikor elmondtam, hogy mennyire megragadott a könyv, valahogy úgy válaszolt, hogy ma sem tudna többet vagy jobbat írni a témájáról. Különösen az alábbi részlet indított továbbgondolkodásra, amelyet később, 1993-ban elkészült disszertációm (Vere resurrexit [valóban feltámadt]) elejére (egy mástól származó idézettel együtt) írtam:

„A feltámadáshit az istenhit radikalizálását jelenti (…) A feltámadáshit nem az istenhit toldaléka, hanem az istenhit radikalizálása, a tűzpróba, amelyet az istenhitnek ki kell állnia. Miért?
Azért, mert feltétlen bizalmammal nem állok meg félúton, hanem következetesen végigjárom [az utat].
Azért, mert ezt az Istent mindenre, a legeslegutolsóra, a halál feletti győzelemre is képesnek tartom.
Azért, mert értelmes módon abban bízom, hogy a mindenható Teremtő, aki a nemlétből a létre hív, a halálból is képes életre hívni.” (149. o. Vö. Van örök élet? 205. o.)

Úgy is mondhatjuk, hogy Róm 4,17 személyre szabásáról van szó e sorokban az istenhit „radikalizálásával”. Így lett munkám alcíme: Jézus feltámadásának radikális valósága ma. Ma valószínűleg másképp fogalmaznám, de az idézet akkor is „nyugodtan” maradhatna. Egyrészt e sorok minden nappal egyre aktuálisabbá válnak, a mostani bizonytalan, zavaros időkben különösen, másrészt viszont Énekeskönyvünk 130. éneke is eszembe jut.

Hadd jegyezzem meg: az idézet nem feltétlenül jelöli ki a jobb irányát, a több irányát azonban igen. Ez pedig, úgy gondolom, annak bemutatása és tudatosítása, hogy a nemlétből a lét, a nem élőből az élő, a tudattalanból a tudatos igazán csak a természetfelettivel – Istennel – magyarázható.

Küng nevét a világ elsősorban a világethosz-projektről ismeri. Erről később, a tavaszi szemeszterben értesültem, amikor átfogó ismertetést tartott róla 1990. június 18-án. Az alapokat már 1984-ben lerakta Christentum und Weltreligionen (1984, Kereszténység és világvallások) című, három vallástudós szakemberrel közösen írt könyvében, amelyet magyarul külön kötetekben adtak ki (Párbeszéd a hinduizmusról, a buddhizmusról, az iszlámról, majd a kínai vallásokról, ezek a Palatinus Kiadónál 1997-2000 között jelentek meg.) Lényege: a vallásoknak vannak közös vonásaik, emberi alapkérdésekre kívánnak válaszolni, öt alapvető parancsolatot megtartását követelik meg: ne ölj, ne hazudj, ne lopj, ne paráználkodj, tiszteld szüleidet (vö. Mt 19,18-19) és ezek összefoglalása az aranyszabály (Mt 7,12). Ezek alapján lehet a békés, boldogabb jövőért munkálkodni. (Részletesen, kritikájáról is a Theológiai Szemle 2013/3-as lapszámában 212-219. o.)

Azt is meg kell említenem, hogy bizonyos megállapításaival már akkor sem értettem egyet, azóta pedig újabbak is jöttek hozzá, de most tekintsünk el ennek részletezésétől. Csak arra utalok, amit a szemináriumon többször említett, és meg is írta, hogy Jézus (és Péter) vízen járását (Mt 14,22-33) ma már csak szimbolikusan lehet érteni. Rég elmúltak azok az idők, hogy szó szerint értsük. Akkor is rögtön az volt a kérdésem, azóta pedig még inkább: de miért? Ha az Úr feltámadását, a világ újjáteremtésének zálogát hisszük és valljuk, akkor hol húzzuk meg a határt „hihető” és „nem hihető” csodái között?

Hosszú idővel ösztöndíjas évem után még egyszer találkozhattam vele. Mégpedig 2014. január 20-án az általa alapított ökumenikus intézet ötven éves jubileumi ünnepségén, ahol a Societas Oecumenica (európai ökumené-kutatók társasága) titkáraként Kránitz Mihály professzorral, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Alapvető Hittan Tanszékének és Ut Unum Sint Ökumenikus Intézetének vezetőjével, a társaság tagjával együtt vehettem részt. Küng már nyilván nem emlékezett rám, hiszen csak egy voltam a sok-sok hallgatója közül. Én viszont röviden elmondhattam neki, hogy mi mindent kaptam tőle, és hogy mennyire hálás vagyok érte.

Végül hadd jegyezzem meg: függetlenül attól, hogy ki mivel ért vagy nem ért egyet Hans Küng kivételesen gazdag és szerteágazó munkásságából, könyvének lehető legtömörebb dedikációja mindent elmond: ÖRÖK ÉLET? IGEN!
Az Úr „dedikálásával”.