Pohorely Béla gyermekkora óta az óbudai gyülekezet tagja, 1955-től presbiter, majd jegyző, a műszaki bizottság vezetője, az egykori 315. számú Luther Márton cserkészcsapat vezetője, 1991-től 2006-ig pedig felügyelője is volt az Óbudai Evangélikus Egyházközségnek.

– Mikor érte el a frontvonal a templom környékét, milyen körülmények voltak akkor Óbudán?

– 1944 szilveszterén már három hete dúltak a harcok. A templom két tűz közé, a frontvonalra került, istentiszteleteket akkor már nem tartottak. Az első találatokat december 30-án, egy tüzérségi támadásban kapta a templom épülete. Kisebb tüzeket már ez után is oltani kellett. A másnapi bombatalálat után azonban ez már reménytelen volt. A romok között tudniillik tartályokat találtak, az okozott pusztítás mértéke alapján benzin lehetett bennük. Teljes bizonyossággal nem lehet tudni, hogy a bombatámadás következtében vagy tüzérségi lövedék miatt lobbantak-e lángra a tartályok.

– A források gyújtóbombát említenek…

– Igen, gyújtóbombáról beszélnek. Ismert módszer, hogy amikor repülőről meg akarnak gyújtani egy területet, benzines hordókat vagy tartályokat dobnak le, és azokat gyújtják meg. Nem tudható biztosan, hogy az óbudai templom tragédiájának mi volt a közvetlen oka. Mindenesetre felülről érkezhetett a támadás. A templom hátsó traktusának falán, a csipkés részen van egy kakas, erre akadt rá egy ejtőernyő, amelyen egy tartály függött. Feltehetőleg ilyen tartálytól égett ki teljesen a templom.

– A parókia épülete nem sérült meg?

– Hála Istennek, az 1936-ban épült lelkészlak csak minimális sérüléseket szenvedett. A lelkész ott tartotta meg a szilveszteri istentiszteletet. Családi körben, mert arra senki nem ment, nem mehetett el a front miatt. De ezt én csak Mohr Henrik lelkész úr elmondásából tudtam meg később.

– A bombatámadás idején Ön nem tartózkodott Óbudán. Mikor szembesült a pusztítással?

– Édesapám a Pénzügyminisztérium köztisztviselője volt akkor, a minisztériumot pedig a front elől már korábban kitelepítették Sopronba. Így az ott dolgozókat is, családjukkal együtt. Csak 1945. április végén, május elején jöttünk vissza Óbudára, tíznapos utazás után. Első dolgunk volt, hogy a templomot megnézzük. Ekkor én tizenhat éves voltam. Édesapámmal és ötéves húgommal mentünk. Elborzadva néztük a romokat. Két kép maradt csak meg az akkori állapotról, de ezeken is tökéletesen látszik, hogy mi lett a szép templomunkból.

– Felvetődött-e, hogy a család Sopronból ne Óbudára jöjjön vissza, hanem nyugatra menjen?

– Miután a front márciusban elvonult, választ kellett adnunk, hogy maradunk-e vagy megyünk. Még lehetett nyugatra menni, nyitva volt a határ. Apám egy éjszaka nem aludt, majd reggel azt mondta: „Fiam, mi magyarok vagyunk, mi nem megyünk sehova.” Így hát hazajöttünk, és jól is tettük. Mivel apám 1938-tól presbiter volt, tevékenyen részt vett az újjáépítésben, ahogy a gyülekezet ifjúsága is. Az ifjúsági lelkész akkor Botta István volt, kiváló ember, mindenre odafigyelt.

– Mikorra tudták a templomteret használható állapotba hozni?

– A takarítás és a tereprendezés nagyon nehezen haladt, hiszen a templomnak nem volt teteje sem. 1946 végén került tető az épületre, erre még állami támogatást is kaptunk. Azonban csak 1947-re tudtuk annyira megtisztítani a belsejét, hogy istentiszteletet lehessen benne tartani. Az alagsori gyülekezeti teremből hordtuk fel a székeket, mert noha az alagsor nem égett ki, eredeti funkcióját már nem tudta betölteni. Egy évbe tellett, mire ki tudtuk takarítani az alagsort, s akkorra már éledezett a gyülekezet. Építettünk egy dobogót, arra került egy asztal oltárként, és a Zichy utcai imaházunkból hozott kép szolgált oltárképként. Szintén onnan hoztunk egy szószékállványt, onnan prédikált a lelkész.

– A képen csak az oltár márványtömbje ismerhető fel. A rajta lévő fakereszt odaveszett a tűzben?

– Igen. A képen nem látszik a koromtól, de a keresztből kiolvadt gyanta beleégett a márványba. A fekete csíkokat később sem lehetett kicsiszolni, mint mementó a mai napig is láthatók az oltár felületén. Az oltár alsó része is megsérült, a sarkai letöredeztek – ám ha nem márványból készül, menthetetlen lett volna. Azt a fakeresztet, amely most is az oltár felett látható, egy asztalos hívünk ajándékozta közvetlenül a háború után. Nem teljesen ugyanolyan, mint a régi, a felső szára hosszabb az eredetiénél.

– A templom kazettás mennyezete viszont nem menekülhetett meg…

– Nem, hiszen fából készült, ahogyan a tetőszerkezet is. Újjáépítettük, de nem az eredeti díszítéssel. Eredetileg csak a kereszt felett volt a Szentlélek galambábrázolása, a többi kazettában csak egyenlő szárú keresztek voltak. Eleinte csak a fakazettákat pótoltuk, majd Görög Tibor lelkészsége idején kerültek rájuk a ma látható szimbólumok.

– A templom tornyát elkerülték a decemberi bombázások, vagy az is leégett?

– Január végén ugyancsak érte egy benzintartályos bombázás a templomot, ekkor leégett a toronysisak. Magát a süveget is faszerkezet tartotta, így az sem menekült meg. Csak 1959-ben építettük vissza. Én akkor egy mérnöki irodában dolgoztam, a kollégákkal együtt terveztük meg a sisak szerkezetét, de ezúttal acélból. Addig csak egy kis lapos fedő volt rajta, így viszont visszanyerte eredeti alakját.

– A templom orgonája milyen állapotban volt a támadás után?

– Csak az oltár felőli oldalt láttuk, amikor beléptünk a koromfekete falak közé. Hátrafordulva szembesültünk azzal, hogy a gyönyörű orgonából romhalmaz lett. Masszává égett, és lefolyt a falakon. Látványnak is borzasztó volt. Sajnos csak négy évig működött az az orgona, ezt a veszteséget a mai napig fájlaljuk. Még a Rieger cég készítette, akkoriban Közép-Európa egyik legjobb orgonájának számított, a rádió folyamatosan közvetítette templomunkból a komolyzenei alkalmakat. Hosszú évekig harmónium kísérte énekeinket, míg 1966-ban meg nem vásároltuk a most is használatban lévő orgonát. A bányászat miatt lebontott tatabányai evangélikus templomból került hozzánk, miként a padjaink is.

– Maradt-e valami a templombelső eredeti berendezéséből?

– Egy pad maradt csak meg, a lelkész padja és a szélfogó egyik része, de mivel minden fából készült, a többi elégett. Az összes ablak szétrobbant. Egyedül én emlékeztem arra, milyenek voltak azelőtt. Megadtam a rajzaikat, és pályázatot írtunk ki az ablakok tervezésére és elkészítésére. Kovács Keve János üvegművész nyerte el a megbízást. Az ablakok közepe olyan, mint régen, a felső és az alsó mező különbözik. Ez volt az utolsó, nagy befektetés a templom helyreállításának folyamatában.

– Miként lapunk is tudósított róla, nemrég szentelték fel a majdnem háromszáznegyven négyzetméter összterületű alagsori gyülekezeti termeket. Az alagsor felújításával a háborús károk helyreállításának hosszú folyamata zárulhatott le.

– Igen, nagyszerű érzés volt újra bejárni az ismerős tereket. Húgommal felidéztük, hol volt az ifjúsági színpad, a nőegylet helye, a cserkészcsapat raktára… Hála Istennek, most jutottunk el oda, hogy elmondhatjuk: óbudai templomunk nagymértékben hasonlít a Friedrich Lóránt tervezte, 1935-ben felszentelt régihez. Ha nem is minden ugyanolyan, kilencven százalékban már az eredeti állapotot tükrözi.