A március 3-án szerzett benyomásaikról Fabiny Márton, Jancsovics Rebeka, Szabó Levente és Veres Diána egymásnak adva a szót számolt be a 11.C történelemóráján Sztókay Edit tanárnő kérésére:

• Én sokkos állapotban voltam, míg beszélt Éva néni. Borzalmas volt belegondolni azokba az élményekbe, amikről beszámolt. A korosztályunk számára teljességgel érthetetlen és elképzelhetetlen az egész, és talán ezért is annyira fontos, hogy beszéljünk róla, halljunk róla.

• Engem nagyon megfogott, hogy Éva néni is 18 éves volt, amikor átélte a koncentrációs tábor borzalmait – épp annyi, mint én most. Amikor mesélt, éreztük, hogy igyekszik odafigyelni arra, hogy a mi szemszögünkből is láttassa az eseményeket.

• Amikor elindultak, nem tudták, hogy hova mennek, és nem tudták, hogy mit is kellene magukkal vinniük. Olyasmit pakoltak össze, amire úgy gondolták, hogy szükségük lesz, de persze egész másként alakult minden, amikor odaértek. Ezt sem tudjuk igazán elképzelni, hogy milyen érzés úgy elindulni, hogy teljes a bizonytalanság.

• Sokat beszélt a szagokról, a szagok nagyon meghatározták az ottlétüket. Amikor odaérkeztek, egyből éreztek egy bizonyos furcsa és kellemetlen szagot, amiről később kiderült, hogy a négy működő krematóriumból áradt. Látta a füstöt, és csak később fogta fel, hogy mit is látott.

• Természetesen senkinek sem volt ott már neve, csak száma, de valójában addig volt jó, amíg nem hallották a saját számukat. Ha valakit megszólítottak a számán, az már bajt jelentett. Jobb volt a teljes névtelenségben maradni. A tisztekkel amúgy sem volt semmilyen kapcsolat, egyáltalán nem lehetett pl. a szemükbe nézni. Nyílván így voltak képezve.

• Kiderült az is, hogy nemcsak odamenni volt szörnyű, nemcsak ott lenni, hanem hazajönni is. Nem volt hova menni, nem volt kihez. Éva néni 59 éven át nem volt képes beszélni az egész szörnyűségről. Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy rájöjjön, hogy mégis csak muszáj beszélni az egészről, éppen azért, hogy ne fordulhasson elő még egyszer. Hogy tanulni lehessen belőle.

• Amikor beszélgettünk vele nem érzékenyült el, nem árult el az arca semmilyen dühöt, bosszúvágyat, vagy kétségbeesést. Nyílván már nagyon sokszor elmondta a történetét, hiszen erre szánta az életét, hogy diákoknak és fiataloknak meséljen. Nemcsak Magyarországon, hanem Németországban is. A német gyerekeknek, diákoknak igyekszik abban segíteni, hogy megértsék, hogy a múlt nem az ő felelősségük, hanem nagyszüleik generációjáé. De az, hogy mi lesz a jövőben, az már az övék.

Ócsai Dániel és Gerőffy Sámuel 11.a osztályos tanulók Ittzés tanárnővel osztotta meg a hallottakat:

• Azért jelentkeztem a látogatásra, mert érdekel a múltnak ez a szelete, és nem igazán tudok róla sokat, mivel még nem tanultuk. Így inkább csak filmekből, olvasmányokból tájékozódtam. Különös élmény volt, ahogyan minden élménye egybevágott a filmekkel, pl. Schindler listája. Tudom, hogy ez természetes, mégis nagy hatással volt rám, ahogy a szavai igazolták a filmet. A szavai hatására még jobban átéreztem a nácizmus borzalmait, és sajnálom is, hogy nem tanulunk erről korábban, csak 12-ben. Hiszen ez az egész szinte most volt, nem pedig a középkorban.

• Mi fogott meg a legjobban? Pl. amikor emberi égett szagot éreztek. Ez hátborzongató. Vagy amikor valaki egy 14 éves lány helyett jelentkezett a gázkamrába. A szüleim is örültek, hogy jelentkeztem a látogató csoportba, mert nekünk, fiataloknak kell felfognunk, hogy a demokrácia óvása mennyire fontos. Egy demokráciában elkerülhető, hogy kialakuljon egy ilyen helyzet.

Petykó Csaba, 12.A-s diák így nyilatkozott:

• Nekem valamennyire más volt Éva nénit hallgatni, mert én már tanultam erről a korszakról, nagyon sok az ismeretem róla. Inkább az volt érdekes, hogy sok apró pontosítást, kisebb információt megtudtam, közvetlenül egy személyes forrásból. Pl. nem tudtam, hogyan történt a szelekció a munkaképesek és a munkára már képtelen között; vagy hogy volt egy előgyűjtő, ahonnan küldték tovább a foglyokat. Érdekes volt azt is megtudni, hogy figyeltek a németek arra, nehogy kitörjön a pánik, hogyan működjön olajozottan a borzalmas rendszer. A foglyok, mint megtudtam, németül beszéltek egymással, mert pl. ezen is sokszor gondolkodtam, hogy ez vajon hogy ment. Vagy pl. Birkenauról megtudtam, hogy az egy kis semmi falucska volt, ahonnan kitoloncolták a lakókat, és az első foglyoknak maguknak kellett megépíteniük a tábort a semmiből.

• Összességében az aprólékos, precíz beszámoló – noha ijesztő is volt – mégis az eddig elvont tudásomat most élővé, megfoghatóvá tette. Nagyon örültem, hogy részese lehettem egy ilyen különleges alkalomnak.

Deák Veronika április 16-án a dísztermi megemlékezésen hallotta először Éva néni emlékeire alapozott üzenetét:

Egy idős hölgy látogatott el az iskolába, aki túlélőként számolt be az ott töltött rettenetes időszakról. Megdöbbentő történeteket mondott el közvetlenül a holokausztot megelőző időről, a deportálásról, a koncentrációs táborban eltöltött napokról, egészen annak felszabadulásáig. Elmondta, hogy milyen szörnyű körülmények között vitték őket, és mennyi megaláztatást kellett elszenvedniük. Sokan fel sem fogták, mi zajlik körülöttük, és nem is tudták, hogy hova szállítják őket. Képtelenség volt megszökni; vagy túlélték a haláltábort, vagy áldozattá lettek.

Fahidi Éva 1944-ben Auschwitz után átkerült Buchenwald altáborába, Münchmühlébe, ahol a robbanóanyagnyárban dolgoztatták. 1945-ben a 2. világháborúnak vége szakadt, és a szövetségesek felszabadították az összes tábort, így sikerült neki is kiszabadulnia. Ő az egyik olyan élő szemtanú, aki napjainkban is be tud számolni az ottani rémtettekről. Mindazt, amit átélt, Anima Rerum – A Dolgok Lelke című könyvében írta meg.