Szó esik a határok megnyitásával együtt járó társadalmi mobilitásról, legálisan és feketén vállalt munkáról, agyelszívásról és prostitúcióról. Történeteket mondunk és adatokat idézünk azzal kapcsolatban, hogy egyrészt magasan iskolázott, másrészt a mélyszegénységből kilépni akaró, gyakran roma emberek miként lelnek rövidebb-hosszabb időre új hazára.

„Az orvosaink kellenek, a cigányaink nem?” – kérdezem kissé sarkosan. Egy filmbejátszásból megismerhetjük azoknak az „euroárváknak” nevezett romániai gyerekeknek az életét, akiket szüleik nyugat-európai munkavállalása miatt jobb esetben a nagyszülők nevelnek, rosszabb esetben magukra maradnak, és elvadulnak.

Természetesen mindennek egyházi vonatkozása is van, hiszen szolgálatunkkal mind a migránsok, mind a hátrahagyottak körében jelen kell lennünk.

Persze az egyházi helyzet is változik. Jó példa erre a stuttgarti magyar protestáns gyülekezet. Annak idején ez igazi emigráns közösség volt, hiszen a háború után, majd 1956-ban, aztán a Kádár-korszakban ide érkezett honfitársaink részben politikai, részben gazdasági menekültek voltak. Idővel jöttek közéjük akkori „jugoszláv” vendégmunkások, illetve a Ceauşescu-diktatúra elől menekülők. Ma már viszont szép számmal vannak köztük olyan munkavállalók, akik élnek a „nyitott Európa” által kínált lehetőségekkel.

A hazai közvéleményt az elmenőknél is jobban foglalkoztatja az a tény, hogy országainkba egyre nagyobb számban jönnek vagy jönnének más kultúrák képviselői. Ezzel pedig meg is érkeztünk a menekültek és a legális vagy illegális bevándorlók kérdéséhez.

Nem szabad elfelejteni, hogy a Kirchentag legtöbb programja – a reggeli bibliatanulmányoktól a késő esti gyertyagyújtásig – kifejezetten lelki tartalmú, de tagadhatatlan, hogy mindig is napirenden vannak közéleti kérdések. Ezeket idén szinte uralják a migránsokkal kapcsolatos témák.

A spiritualitás és a politikum azonban mindig is jól megfért egymással a Kirchentagokon. Ennek jelét látjuk a záró istentiszteleten is, ahol Nora Steen hildesheimi lelkész igehirdetésében hatalmas gyülekezet előtt éppen a migránsok ügyét tematizálja. A német egyházak segítő szándékának jelét láthatjuk abban is, hogy e záróalkalom perselypénzét szíriai, iraki és más menekültek támogatására ajánlották fel.

A Lehetőségek piacán számos egyház és szervezet foglalkozik a vándorlók sorsával és az azzal kapcsolatos egyházi válaszokkal. Installációk szemléltetik, mit jelent a politikai vagy vallási üldözés előli menekülés, hogyan kell sokszor mindent hátrahagyva új hazát keresni. A Leonhardtemplom melletti diakóniai negyedben egy busz áll: rövidfilmeket kínál, láthatók a menekültekről szóló híradó-tudósításokból oly jól ismert motyók. A vetített filmek és az áldozatkész munkatársak elbeszélései nyomán aztán arcot kapnak ezek a sorsok.

Az egyház migránsok közötti szerepvállalásáról szól egy fórum keretében Ulrich Möller vesztfáliai egyházfőtanácsos. Elmondja, hogy a Kirchentag után egy csoportjuk Spanyolországba, egy másik pedig Olaszországba utazik, hogy közelről tanulmányozzák, miként érkezik Európába a nagyszámú bevándorló.

Számos – adott esetben sok ezer fős hallgatóság előtt elmondott – előadásban is hangot kap a bevándorlás kérdése. Angela Merkel német kancellár hihetetlenül természetes megszólalása azzal zárul, hogy nem szabad megfeledkezni azokról, akik a világ legszegényebb országaiból kívánnak a mi jóléti társadalmunkba bebocsátást kérni. Joachim Gauck államelnök sok keresztény politikus dilemmáját fogalmazza meg, amikor a „teológiai igen” és a „politikai nem” egymásmellettiségéről szól.

Ennél sokkal radikálisabb Margot Käßmann reformációi nagykövet. A Kirchentag egyik legnépszerűbb előadója Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát idézi, amely szerint minden ember szabadon választhatja meg lakóhelyét. Szokásos kapitalizmuskritikáját ezúttal így fogalmazza meg: „Ne a tőke globalizációjáról, hanem az emberek globalizációjáról beszéljünk.” Hangsúlyozza, hogy ez összhangban áll a bibliai történetekkel, amelyek közül Ábrahámtól Pálig menően számos elbeszélést idéz. Közös bennük, hogy a migráns- élet áldások forrása lehet.

A Szentírásban a határátlépés mindig pozitív tartalmat hordoz, és az újrakezdés bátorságát és az isteni segítség tényét jelzi. A korábbi püspök szorgalmazza, hogy a német társadalom az eddiginél is befogadóbb legyen: „A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg” – idézte Zsid 13,2-t. Arra gondolok: de jó lenne ezt a mondatot plakátokon hirdetni.

Egészen más háttérből érkezett, viszont lényegében e bibliai idézetet gondolja tovább nagy hatású előadásában Kofi Annan, az Egyesült Nemzetek Szervezetének korábbi főtitkára. A mély keresztyén elkötelezettségű államférfi emberséges menekültpolitikára hív fel. Hangsúlyozza, hogy a bevándorlás kérdése nem oldható meg szögesdróttal és kizsuppolással.

Igazi csemegét jelent az a Fellbachban megrendezett fórum, amelyen a mai német politika két kiemelkedő, jóllehet egymással gyakran szemben álló párthoz tartozó politikusa vesz részt.

A CDU-s Thomas de Maizière szövetségi belügyminiszter és Katrin Göring Eckardt, a Zöldek frakcióelnöke egyaránt hitvalló keresztyén. Előbbi kiáll amellett, hogy Európának több menekültet be kellene fogadnia. Mindezt azonban kiegészíti azzal, hogy a megengedőbb szabályozás viszont együtt kell, hogy járjon az illegális csatornák konzekvens kizárásával. Utóbbi pedig megengedően nyilatkozik a Kirchenasylnak nevezett gyakorlatról, amelynek értelmében templomok és egyházi épületek otthont nyújthatnak azon üldözötteknek, akiket a hatóságok kiutasítanának az országból.

A fórum előadói között szerepel egy húszéves eritreai fiatalember, Amaniel Petros Habte is. Elmondja, hogy a brutális katonai szolgálat elől előbb Szudánba menekült, ahol magyar vízumért folyamodott. Nálunk azonban a menekültszálló zsúfoltságát és a skinheadek fenyegető fellépését tapasztalta meg, így Németországba ment tovább, ahol csakis az egyházak hathatós segítségével maradhatott.

Nincs alkalmam jobban tájékozódni az eritreai fiatalember rossz magyarországi tapasztalatairól. Az ő története azonban lassan visszavisz saját hazámba. Ebben persze segítségemre van egy apró epizód is. Az utolsó este a szarvasiak csapatának vezetésével az evangélikus diakónia munkatársai rendeznek ingyenes ételosztást a Leonhard-templom környékén.

Szép számmal jönnek német fesztiválozók, aztán feltűnően sok magyar szót hallok. Megtudom, hogy a közeli utcák piros lámpás negyedének prostituáltjai és futtatóik jöttek megkóstolni a gulyást és a lecsót. Ezek legtöbbjüknek hazai íznek számítanak, hiszen feltűnően sokan vannak köztük magyarok. Számukra természetes dolog a mobilitás a nyitott Európában.

Egyrészt mély szomorúság van bennem, hogy Stuttgartnak ilyen magyar látványossága is van, másrészt ott és akkor úgy érzem, hogy a Jézustól tanultak jegyében tudjuk őket asztalunkhoz hívni. Hiszem, hogy ennél a közös asztalnál sok a hely.

A stuttgarti Kirchentag a meghívás, a közösség vállalásának alkalma. Annak meghirdetése s megélése, hogy helyet szoríthatunk a másiknak asztalunknál és a szívünkben. A vendégszeretetről meg ne feledkezzünk, mert ezáltal – tudtunkon kívül – angyalokat vendégelhetünk meg.