Amikor felelős testületeinkben (zsinat, országos presbitérium, szakbizottságok) különböző missziói stratégiákról vitázunk, érdemes lenne akár állandó háttérként kivetíteni ezt a térképet, hogy egy pillanatra se veszítsük szem elől a realitást: hol, milyen körülmények között kell és lehet megvalósítani terveinket.

A térképet tanulmányozva megkísért a kissé tiszteletlen gondolat: mintha az egyház Ura nem elég körültekintően rázta volna meg a Kárpát-medence felett azt a bizonyos „evangélikus sótartót”… Jelentős területekre szinte semmi sem jutott a lutheri fűszerből. Néhány helyen egészségesek az arányok, jó az ízesítés. A „túlsózás” veszélye talán sehol sem fenyeget, hiszen alig akad ma már olyan település hazánkban, ahol csak evangélikusok élnének.

Izgalmas stratégiai kérdés, vajon hova koncentráljuk erősen korlátozott anyagi és szellemi erőnket. Próbáljuk megcélozni a fehér foltokat Északkelet-Magyarországon, Somogyban, Zalában, Baranyában? Vagy fogadjuk el a kegyetlenül sivár logikát, mely szerint „ahol nincs, ott ne keress”? Inkább összpontosítsunk oda, ahol komoly gyökereink vannak, mint a Kemenesalján, Pest környékén, Békésben?

Régi népegyházi rutinnal minden hazai település be lett osztva valamelyik anyagyülekezetünkhöz. De vajon nem rajongás ez? Nem kéne inkább tudomásul venni, hogy a tények makacs dolgok? A két-három százalékos evangélikus arány kevés ahhoz, hogy akár még a leghatékonyabb só vagy kovász is valóban át tudja járni az egész tésztát…

Súlyos stratégiai, mi több, teológiai, missziológiai kérdések ezek. Még szerencse, hogy az első apostolok missziói lelkesedését nem igazán determinálták az akkori statisztikai adatok. Pedig már Augustus császár is tartott népszámlálást, és a keresztények aránya aligha volt százalékban kimutatható az akkori Római Birodalomban. De hála Istennek, az első pünkösdkor elég volt az egyszerű jézusi stratégia: „…erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)

S mindez nem csupán kétezer éves emlék. Legújabb kori egyháztörténetünk is bizonyítja, hogy napjainkban is épülhet gyülekezet és templom ott, ahol korábban nyoma sem volt. Gondoljunk csak a rendszerváltás óta felszentelt vonzó és korszerű templomaink impozáns sorára. Északon: Budaörs, Budahegyvidék, Szentendre… Délen: Dunaújváros, Telekgerendás, Zomba… A Dunántúlon: Siófok, Balatonszárszó, Balatonfüred, és még folytathatnánk a sort. Akár alá is húzhatjuk térképünkön ezeket az új templomos helyeket.

Ugyanígy érdemes lenne azokat a településeket is bejelölnünk, ahol egy-egy új gyülekezet született vagy éppen újjászületett. Sajnos ezek sora jóval rövidebb, mint a templomépületeké. Azért hadd említsek legalább két viszonylag friss hajtást: Budakeszi és Bócsa.

De számomra ez a térkép nem csupán kartográfiai mű, amelyet érdemes objektíven vizsgálni, egyházstratégiai szempontokból elemezni, hanem szubjektív érzéseket is ébreszt bennem. Ennek intonálására szeretném segítségül hívni a magyar költészet egyik legragyogóbb gyöngyszemét, Radnóti Miklós Nem tudhatom… című költeményét. Remélem, sokan tudjuk még fejből, de a biztonság kedvéért idézem a vers bevezető sorait:

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el. / Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, /s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. / Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…”

A Magyarországi Evangélikus Egyház sokkal több számomra, mint egy érdekes térkép, izgalmas stratégiai terület. S tudom, hogy ezzel az elfogult érzésemmel nem vagyok egyedül. Sokan vallhatjuk a költő szavai nyomán, hogy „belőle nőttem én” – ebből az anyaföldből, anyaszentegyházból nőttünk ki. Lelkileg ő táplál, gondoz, tanít és nevel. Elkísér minket bölcsőtől a koporsóig, keresztelőkúttól a sírkeresztig. Itthon vagyunk ebben az egyházban, ismerjük a sok-sok bokor, tanya és gyülekezet nevét, valamint virágának illatát, gyümölcsének zamatát.

Tizenkét évi püspöki szolgálat után természetes, hogy minden déli gyülekezethez személyes emlékek, élmények kötnek. Ha a térképre nézek, nemcsak az egyházközségek nevét látom, hanem sok-sok kedves ismerős arca jelenik meg előttem: lelkészek, felügyelők, gyülekezeti tagok képe.

De a másik két kerület sem idegen föld számomra. Ha a Dunántúlra nézek, felfedezem Mesterit, ahonnan őseim származnak. Székesfehérvárt, ahol nagyapám szolgált, édesapám született. Farád eszembe juttatja, hogy 1970 tavaszán itt állhattam először szószékre szupplikáló teológushallgatóként. Gyenesdiásra nézve szinte „megújul ifjúságom”…

Az északi kerülethez is sok-sok személyes élmény köt. Nyíregyháza, ahol felnőttem, ahol konfirmáltam. Fót, Mandák-otthon, ahol megerősödött bennem: lelkész akarok lenni! Miskolc, ahol másodéves teológushallgatóként végigszolgálhattam a nagyhetet. Budavár, ahol ordináltak, és segédlelkészként elindulhattam a szolgálatba. Pécel, Nagytarcsa – több mint másfél évtized emlékezetesen szép idő az életemből…

Ha olykor elbizonytalanodunk, és nem jut eszünkbe, hogy miért, kiért adjunk hálát vagy könyörögjünk, vegyük elő ezt a térképet. Segíthet, hogy újra rátaláljunk lelki otthonunkra, konkrét imatémáinkra, helyünkre és küldetésünkre „itt e lángoktól ölelt kis ország” szórványegyházában, a mi kicsiny, de erős várunkban.