A sarlós fecske óránként kettőszázötven, a füsti- és a molnárfecske kettőszáz kilométert képes megtenni. Csupán néhány órát pihen éjszaka. Honnan ez az elképesztő energia ilyen kicsi testben?

A viharfecske élete nagy részét a tenger fölött tölti. Csak költéskor húzódik a szárazföldre. Ő „vízen járni” is képes. Szárnyaival verdesve futni tud a hullámokon, sőt egy ideig evezni is a víz alatt. Tollazata gyönyörű, fénylő, fekete. Eggyé válik a szelekkel, hullámokkal, viharral.

A fecske nem bírja elviselni a fogságot; a szabadság madara. Ha mégis elfogják őket, tovább nem szaporodnak. Ezek a könnyed, csodás kis lények sokat szenvednek. Ragadozó madarak és emlősök tizedelik őket, a fiókákat élősködők gyötrik. A Földközi-tenger fölött hatszáz kilométert repülnek. Az utazás közben kimerült fecskéket ezrével fogják el Olaszországban, Spanyolországban étkezési célból. A költözés előtti lehűlés is megviseli őket. Egyszer a Balatonnál láttam, amint százával feküdtek a még meleg aszfaltútra és sokukat elgázolták az autók.

Egy nyáron akár két fészekaljat is felnevelnek, olykor hármat. A fiókák nem tátogó csőrrel várják az ennivalót, hanem a szülők által gombóccá formált falatot szinte elkapják. Elvágyódnak a messzi, távoli „Fényországba”, de addig nem indulnak el, amíg valamilyen titokzatos belső hang nem indítja őket. Idegrendszerükben, sejtjeikben hordozzák a távoli haza valóságát. Az indulás izgalmas pillanata egyszer csak eljön, és mennek akkor is, ha az veszélyes és fárasztó. Repülnek, mert kell. Mert nem lehet mindig itt maradni. Aki aztán tud, visszajön dolgozni, szaporodni, minket gyönyörködtetni, gyógyítani.

Egész létük ajándék és üzenet az embervilág számára: szépség, szabadság, gyönyörű repülés, élet, növekedés, játék, derű, áldozat, hazavágyódás. Mindez egy védtelen, kicsi testben. Egy spanyol mondás szerint anyját öli meg, aki fecskét öl. A magyar nép Isten madarának nevezi, s azt tartja, hogy aki vendégszeretően fogadja a fecskét, annak házába nem üt a mennykő, aki pedig leveri fészkét, az megbűnhődik érte.