Engedelmes szívvel elfogadtam Isten felszólítását, és befogadtam szívembe az Úr Jézust. Így lettem az ő követője. Azóta Isten ezzel az igével vezetett hét évtizeden át. „…és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12,2) Nagyon fontos volt számomra, hogy világosan lássam és értsem mindenkor az ő vezetését. Hogyan vezetett? Úgy, hogy mindenkor felfedeztette velem az okokat, amelyek homályossá tették látásomat. Előfordult, hogy a szívem ablaka a bűn miatt belülről piszkos lett, látásom homályossá vált, s nem láttam Isten akaratát. Bizonytalanná váltak lépéseim. Bűnbánó szívvel kértem lelki tisztánlátást. Meg kellett szoknom, gyakorolnom kellett, hogy hagyjam, hogy Isten vezessen. A Szentlélek tett erre érzékennyé. Minél jobban megismertem a Bibliát, annál inkább megvilágosította az ige a követendő utat. Mivel Isten az én Atyám lett, Atyaként vezetett, ahogy meg van írva: „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. (Róm 8,14) Tanítani akart, hogy egyre jobban megismerjem őt, s hogy általam másokat is elérjen. De az ő világosságát csak akkor tudtam másoknak továbbadni, amikor én magam is meg voltam szentelve. A megszentelés azt jelentette: szívemben Isten elválasztotta a sötétséget a világosságtól. A Szentlélek közelebb vitt Istenhez, s a Bibliát számomra Isten szerelmes levelévé tette. Ha nem olvastam eleget az igét, eltorzult képet kaptam Istenről. Az igeolvasás előtt ezért így imádkoztam: „Uram, mutasd meg nekem bűneimet.” Mert az ige ezt mondja: „…a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg.” (Ézs 59,2b) Nem volt elég csak ezt imádkoznom:„Uram, segíts, hogy ne vétkezzem!” Meg kellett aláznom magamat, bűneimet meg kellett vallanom, és bocsánatot kellett kérnem. Akkor Isten megbocsátott, és én így imádkoztam: „Uram, adj nekem világos vezetést az igében. Segíts abban is, hogy elmondhassam másoknak azt, amit a te igédben megértettem.” Akkor megtapasztaltam, hogy amit olvastam, azáltal én is, és rajtam keresztül mások is vezetést kaptak. A Biblia világos ígéretekkel van tele arra nézve, hogy Isten vezet, és mindig vezetni akar: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem”. (Zsolt 32,8) „Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!” (Ézs 30,21) Az Úr vezetése igéje, érzéseim és körülményeim által történt, de legtöbbször ez a három összhangban volt. Nagyszerű tapasztalás volt, hogy amikor imádkozom, és az Úrra figyelek, érzéseimen és gondolataimon keresztül az Úr szól hozzám. Az imádság így párbeszéddé vált. Meg kellett tanulnom várni, hogy az Úr ígéretei szerint cselekedjen, és az ő útjain vezessen. Az ige is erre biztatott: „Hallgassatok az én szavamra, akkor én Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Mindig azon az úton járjatok, amelyet én mutatok nektek, hogy jó dolgotok legyen!” (Jer 7,23) Valóban hű pásztorom volt az Úr e hetven év alatt. Azonban sokszor mégsem kaptam vezetést – olykor azért, mert nem ismertem fel az Úr akaratát, mivel kétség és engedetlenség támadt bennem vele szemben. Arról is meggyőződtem, hogy Isten akaratának középpontjában nyugalom van. Az időm, a hol, mikor, miért és hogyan kérdéseim Isten kezében vannak. Nem becsültem alá az ördög hatalmát és pusztító akaratát, mégsem féltem, mert a sötétség minden hatalma felett a győztes védelme alatt voltam. Megtapasztaltam, mit jelent Jézussal együtt „elrejtve lenni Istenben”. Amint a forgószél közepén csönd és békesség van, úgy van békesség és csend az Isten akaratának középpontjában is. Igen, Jézussal elrejtve Istenben, ott csend és béke volt mindig. Körülöttem viharok dúltak, mégis biztonságban voltam, mert magamat Jézus erős kezére bíztam. És akkor nem kellett félnem. Erre biztattak Isten igéi is: „Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe…” (Zsolt 46,3) „Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből világosság ragyogjon fel«, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán”. (2Kor 4,6) Boldogan énekelem tehát a 100. halleluja éneket:„Jézus, vezesd gyermeked, / Megvédhet erős kezed, / Kősziklám és oltalmam, / Egyetlen bizodalmam. / Vígy hát, vígy hát, / Vígy, míg éjre nap derül./ És ha minden romba dűl, / Benned bízom egyedül. (…)/Vészben én erősségem, / Viharban menedékem, / Minden, minden vagy nekem, / Bizalmam benned vetem. (…) / Fogjad hát meg kezemet, / Vígy hazámba engemet, / Híven követlek nyomon, / Mert velem vagy, Jézusom…” Ebben a csodálatos biztonságban folyhat tovább neki átadott életem az ő vezetésével. Dicsőség legyen az ő nagy nevének!