Varga Gyöngyi: Nem elég gyakran.

Kelemen Katalin: Igen, én is azt hiszem, hogy többet kellene. Számomra például nagy élmény volt, amikor részt vettem olyan ökumenikus bibliahéten, ahol zsidók és keresztények együtt olvasták és tanulták a Szentírásunk közös részét, és mindenki a maga meggyőződése szerint értelmezte az olvasottakat. Tisztelettel megismerni a másik vallását és bemutatni a magunkét, ez fontos.

V. GY.: Hogy Jézus Krisztus a messiás-e vagy sem, itt válik el a kereszténység és a zsidóság. Ez egy aszimmetrikus kapcsolat: a zsidóságnak nincs annyira szüksége a kereszténységre, mint fordítva. Azonban nagyon fontos megtalálnunk a kapcsolódási pontokat. A lényeg az, hogy mindkettő szeretetvallás.

– És ha önök, két hölgy, találkoznak, szóba kerülnek afféle hétköznapi, hogy ne mondjam, nőies témák is?

V. GY.: A hivatásunk nem szakíthat el minket a hétköznapoktól. Szerintem például az elsődleges forrás a család, utána jön a gyülekezeti szolgálat, ha ez megfordul, az totális csőd.

K. K.: Rabbiként én a közösségemnek inkább anyja, nem apja vagyok. A női rabbinátus a hagyományos férfi autoriter vezetői modell helyett egy nem hierarchikus stílust indított el, amelyben nem ő a tudás és hatalom egyedüli letéteményese, hanem segít a híveinek önállóan is tanulni.

– És miért választotta ezt az utat? Kár tagadni, hogy a rabbik világa igen férfias.

K. K.: Asszimiláns, holokauszt-túlélő zsidó családból származom. Hétévesen tudtam meg, hogy zsidó vagyok, amikor én is átvettem az iskolában hallott antiszemita megjegyzéseket, s otthon apukám felvilágosított. De csak a harmincas éveimben kezdtem foglalkozni a gyökereimmel, a ’80-as évek végén. Addig a zsidó szó csupa titkot, rosszul rejtegetett tabukat és negatív tartalmakat jelentett nekem. Nem voltunk vallásosak, annyit tudtam, hogy nagyapámat Buchenwaldban ölték meg. Tanárként dolgoztam, irodalommal, nyelvekkel, szövegelemzésekkel foglalkoztam. A családom számára a közösségi értékek fontosak voltak, az úttörőmozgalomban és a KISZ-ben voltam vezető, majd alternatív ellenzéki, liberális körökben forogtam. Aztán a ’80-as évek második felében angol reform zsidó fiatalokkal ismerkedtem meg a rabbiképzőben, ahol Scheiber professzor körül volt egy kör, akik nem vallásos zsidóként keresték a zsidó identitásukat. Az angol fiatalok a lakásunkon szerveztek pészach- és széderestet, aztán ros hasanai vacsorát, ahol megfújtuk a sófárt (ősi zsidó hangszer, kosszarv, amelyet kürtként szólaltatnak meg – a szerk.). Életemben először akkor láttam, hallottam ilyet. Informális, tanulós módon vezettek be minket a zsidó hagyományba. Szellemi társakat találtunk ezekben az angol fiatalokban, ugyanúgy liberális gondolkodásúak voltak, mint mi, csak tartották az ünnepeket, a szombatot, a nők egyenlők voltak a férfiakkal, s ezt a zsidó életet össze lehetett egyeztetni a külvilággal. Befogadó, nyitott világképük nagyon megfogott. Olyan zenéket hallottam ott, amelyek elbűvöltek, úgy éreztem, ezer éve ismerem a dallamokat. Egy kis baráti csoportban kezdtük felfedezni a gyökereinket és tanulni angol reformrabbik segítségével, akik Pestre látogattak hozzánk, majd londoni tanfolyamot rendeztek nekünk. Ebből nőtt ki a közösségünk, a Szim Salom, aminek jelentése: adj békét! Az Európában akkor még egyetlen reform rabbiképzőben, a londoni Leo Baeck College-ban vettem részt az ötéves képzésben, és ’98-ban avattak rabbivá. Pozitív tartalmat akartam adni a zsidóságomnak az ünnepek, az imák és a közösség által. 41 éves koromban volt a bát micvám, ami hagyományosan 13 éves korban történik. Én adtam magamnak a héber nevemet, a Sárát.

– De mit szólt ehhez a családja?

K. K.: Akkori férjem támogatott, édesapám 17 éves koromban meghalt, édesanyám ateista kommunista volt, de nagyon nyitott, fokozatosan elfogadta a választásomat, a Tikun Olamban, vagyis a világ megjavításában hitt. A rabbivá avatásomat sajnos nem élte meg, de a választásomat megáldotta. A lányom azt mondta akkor tízévesen, hogy legyek „rabbima”, amit a rabbi és a héber imá, azaz anya szóból rakott össze. Londonból hazatérve, még 1992-ben alakítottuk meg a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközséget. A pozitív zsidó identitás erősítésére jött létre a közösség, a posztholokauszt traumából és a negatív identitásból a kultúrát, a spiritualitást akartuk megélni, az akkor kicsi gyerekeinknek örömteli zsidó identitást akartunk adni. Ezért lettem én az első női magyar rabbi.

– A legtöbb zsidó szervezet nem fogadja el önt és a közösségét.

K. K.: Itthon tényleg nem, úgy fogadtak, mint aki a Marsról jött. Ma informális kapcsolatunk van más zsidó közösségekkel, de hivatalosan nem fogad el sem a neológia, sem az ortodoxia. Az elszigeteltség megnehezíti a pályámat.

– Az ön útja az evangélikus egyházba szintén a környezetétől független, tudatos választás volt?

V. GY.: Nem annyira, mint Katának. Engem már 12 éves koromtól értek olyan impulzusok, amelyek végül elvezettek az Evangélikus Hittudományi Egyetemre. Kőszegen nőttem fel, a lelkem a mai napig ott maradt, Budapest nekem nagyon nagyváros, de itt élek majdnem húsz éve. A kőszegi evangélikus templomban kezdtem orgonálni gyerekkoromban, egy idős kántor bácsihoz jártam, és beleszoktam abba a miliőbe. Nagymamám elkötelezett evangélikus hívő volt, a hat unokatestvérnél természetes volt a konfirmálás. Édesanyám is evangélikus, apukám viszont katolikus, de csak lazán kötődött a valláshoz. Belenőttem az evangélikus felekezetbe. Nyáron orgonaiskolába jártam Fótra, és ott olyan lelkészek tartottak lelki meditációkat, akikkel szoros lett a kapcsolatom. Egy lelkésznő arról mesélt, hogy ő nőként hogyan éli meg a hivatását, és amikor onnan hazamentem, harmadikos gimnazista koromban, akkor megéreztem, hogy ez az én utam. Az iskolában mindenki hülyének nézett, nem értették, hogy lehet a mai felvilágosult világban lelkésznek menni, az igazgató azt mondta: választhatnék magamnak valami értelmes szakmát is. Különleges kairoszban („alkalmas pillanatban” – szerk.) kezdtem el a teológiát ’89 őszén. Mindent egy lapra tettem fel. Harmincöten kezdtünk, jó néhány nő volt rajtam kívül. Lépésről lépésre mélyültem el ebben a világban. A Biblia addig is fontos volt, elsősorban az Ószövetséggel foglalkoztam, a zsoltárokat olvasgattam, és megtaláltam benne a belső énemet.

– Az evangélikus egyházban azért könnyebb a nőknek lelkésszé válniuk, jól gondolom?

V. GY.: Olyannyira, hogy kifejezetten nőiesedni kezd ez a szakma. A ’80-as évektől vannak evangélikus lelkésznők, ma már a hallgatók aránya az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, ahol tanítok, 50-50 százalék. A lányok érettebbek, a fiúk gyakran kevesebbet tesznek bele, elintézik azzal, hogy ők férfiak, és annyi elég. De az elején kérdés volt, hogy nőként hogyan fogok helytállni. Jöttek jócskán megjegyzések, s úgy éreztem, érzem néha még ma is, hogy kétszer-háromszor többet kell teljesítenem nőként. Nincsenek gyerekeim, tudom, hogy azok a kolléganőim, akik családosak, sokszor szenvednek az elvárások miatt: a lelkésztől azt várják, erre tegye fel az életét, ezért sokszor a hölgyek úgy érzik, választaniuk kell, hogy elsősorban feleségek, anyák vagy lelkészek. A teológuslányok lelki vezetőjeként is szolgálok az egyetemünkön, segítek nekik – szerintem nem kell választani a család és a gyülekezet között.

– Mi az üzenete az önök számára az év végi ünnepeknek?

V. GY.: A karácsony és a hanuka jelentése is az számomra, hogy egyre növekszik a fény. Az adventi koszorú négy gyertyája és a hanukkia mécsesei azt mutatják, hogy együtt bandukolunk a sötét téli napokban, és egyszer csak kigyulladnak a fények, amelyek világítanak, meleget adnak. Lelkipásztorként nekem fontos, hogy egy jó szóval, az örömhír üzenetével melegítsük fel a szíveket. Nem dátumhoz kötött a karácsony, nyáron is szoktam karácsonyi énekeket dúdolni és segíteni a rászorulókon. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen most ért véget a szorgalmi időszak, kezdünk ráhangolódni az ünnepre. A teológusok hazamennek, hogy az otthoni közösségükben segítsenek a lelkészüknek. A gyülekezetvezetőknek ilyenkor több a dolga: meglátogatják az egyedül élőket, lelki támaszt adnak, istentiszteleteket tartanak. Ilyenkor sokan szeretnének beszélgetni a lelkészekkel, akik szociális otthonokba, hajléktalanszállókra is ellátogatnak, így a saját karácsonyt megteremteni nem könnyű. De bevonódunk másokéba, és az kárpótol.

K. K.: Nálunk a hanuka nyolc napig tart.

V. GY.: Hát igen, ti megadjátok a módját…

K. K.: Szinte mindennap volt gyertyagyújtás a zsinagógánkban, kicsiknek és nagyoknak szóló programokkal. A nyolcadik gyertyát a Kálvin téren gyújtottuk meg, két másik egyházzal, a kerületi unitárius templommal és a katolikus plébániával együtt egy ökumenikus fényünnep, egy flashmob keretében, amelyet most rendeztünk először. Az adventi koszorú és hanukkia gyertyái együtt gyulladtak fel, mindenki a saját szertartását mutatta be, ahogy Gyöngyi mondta: a közös fényre koncentrálva.

– De a karácsony napja már szabad önnek…

K. K.: Mi a szűk családban nem karácsonyozunk, de a nővéremék tartják családi ünnepként, lesz fájuk is. Minden évben átmegyünk hozzájuk, pompás bejglit süt.

– Az önök között tapasztalt egyetértés a társadalomban mostanság nemigen mutatkozik meg. A gyűlöletbeszédek gyakran vallási alapúak. A nagy politikai konfliktusok mögött is egyre gyakrabban húzódik vallási háttér.

V. GY.: Az átpolitizált vallásosság és a lelkiség között nagy a különbség, nem szabad összekeverni a kettőt. Az emberek nem állnak biztos lábon a valóságban, nincs biztonságérzetük, ez félelmet, szorongást szül, és ez tör elő gyűlölet formájában. Nem átgondolt reakciók ezek, hanem előítéleten és félelmen alapulók, amelyeket a politikai pártok meglovagolnak. Elfojtott nép a miénk, nem élhettünk szabadságban, nincs egészséges medre a mai magyar társadalomnak. Nagy mulasztás terheli ezért a keresztény felekezeteket is. Egy utunk lehet, amivel mi segíteni tudunk: tanítani az embereket a jóra. Hiszek abban, hogy az ember eredendően jó, belül ott van az isteni képmás, csak sok minden elhiteti az emberekkel, hogy nem éri meg jónak lenni. Túl sok hamis kép vesz körbe minket. Nekem kőszegiként a kegyelem regénye Ottlik Iskola a határon című műve. A Sár és hó című részben megjelenik a kegyelem, a sáros közeget befedi a hó, a jótékony fehérség. Erre a jóra és a kegyelemre próbálok rámutatni. Szeretek játszani a szavakkal: például emberség, az „ember s ég”. Az ég jelzi, hogy a jó itt van, a kegyelemtől lehetünk emberek, a szeretet és a jóság ereje nagyobb, hatalmasabb, mint a gyűlöleté. Többet kellene beszélnünk, nem csak reagálni a kialakult helyzetekre, hanem párbeszédet folytatni. A bénult egyháznak szerintem nincs haszna. Meg kell szólalni és tettekkel is kiállni a gyűlölettel szemben. Nekem sok ismerősöm van, aki a Jobbikhoz kötődik, járok hozzájuk beszélgetni, hangzatos szólamaikra elmondom, hogy a Biblia mit ír: Jézus nem egy pártot alapított, hanem az embereket próbálta felszabadítani. Azt tapasztalom, hogy a legtöbb ember meggyőzhető.

– Egyenként kellene elbeszélgetni minden jobbikossal?

V. GY.: Akár igen. Lélektől lélekig tartó fáradságos munka ez.

K. K.: Nagyon becsüllek ezért. Hasonlóan gondolkodunk. Te Ottlikot idézted, a mi progresszív zsidó imakönyvünk mottója pedig egy Tábor Béla-idézet: a vallás egyedüli értelme, hogy a még véges embert a végtelenbe hívja. A vallás hozadéka, hogy a világban való létünk értelmét kutatja, célt és értelmet tud adni az életnek. A mai világban a vallások autentikus rítusokkal segítenek mélyebben megélni az életünket, bekötik a jelent a múltba és a jövőbe is. Inger- és információhalmaz ömlik ránk, a vallás és a spiritualitás segíthet felismerni, mi a nagy és mi a kicsi. A saját zsidó generációm számára különösen nagy érték egy olyan életszemlélet, amelyben helye van egy nálunk nagyobb erőnek is. A transzcendenssel való kapcsolat segít a saját szerepünket, egónkat jó helyre tenni: pozitív énképet találni a szégyen és az egészségtelen perfekcionizmus helyett. Óriási szerepe a vallásoknak a mai életben, hogy közösségeket formálnak.

V. GY.: S lám, a közösségben is ott van a szó: ég.

K. K.: A gyűlölet, a kirekesztés, a rasszizmus ellen példamutatással tudunk tenni. A zsidóság szelleme szerint sokféle gondolat, igazság van, ezt tiszteletben kell tartani. Az ellenségképet szítja, ha valami idegen és más. Ezért fontos az ismeretterjesztés, hogy megelőzze az előítéletek kialakulását. A felnövekvő nemzedék ne csak kiragadva, a holokauszt kapcsán tanuljon a zsidóságról, hanem ismerje meg az előtte és azóta élő zsidók történelmét, értékeit és életét. Egy katolikus iskola osztálya például eljött hozzánk, hogy beszélgessünk a zsidó ünnepekről. Ha megismerjük a másikat, nem lesz idegen, kevésbé lesz ok a gyűlölködésre. Van egy haszid mondás: ha valaki azt mondja, hogy ő Istent szereti, de az embereket nem, az hazudik.