Ott gyalogoltak az utcán. Az asztalunktól ötvenméternyire, a kerítés túloldalán. Fiatal és idősebb férfiak meg néhány asszony gyerekekkel. Egy kislány integetni kezdett, amikor meglátott minket.

Néhányan megálltak az evangélikus templom előtt található elosztópontnál, hogy némi élelmet és vizet vegyenek magukhoz. Voltak, akik leültek pár percre pihenni vagy megigazítani a cókmókjukat. Azután ők is indultak tovább. Talán háromszázan lehettek. Vonultak a kerítés mentén, végig a járdán. A határ felé. Egy remélt szebb jövő felé, az álmaikat követve.

Eltoltam a tányért, elment az étvágyam. Szíven ütött a kontraszt. Az a vékony drótkerítés akkor és ott két világot választott el egymástól. Belül egy keresztyén közösség, amely éppen ünnepel, és Isten köztük végzett munkájáért ad hálát. Kívül pedig a más országból, más kultúrából érkező sokaság. Belesnek ugyan a kerítés fölött – kíváncsian vagy irigységgel, ki tudja –, de nem maradnak itt. Sietnek tovább. Saját céljaik, vágyaik után.

A szeretetvendégség folytatódott. A járdán vonuló emberek csapata eltűnt a távolban. Csak a kérdések maradtak utánuk. Mit kellett volna, mit lehetne tennünk? Kellene-e, lehetne-e marasztalni azt, aki menni akar; befogadni azt, aki nem vágyik ide? Kellene-e, lehetne-e le- ülni a terített asztal mellé együtt?

Azok esetében, akik ma egyre többen országunk útjain vándorolnak, talán könnyű azt válaszolni: „Nem tehetünk semmit, minden hiába. Túl nagyok a kulturális különbségek, a nyelvi akadályok. Mi sem vagyunk elég vonzóak, elég türelmesek, elég áldozatkészek. Nem, a befogadás lehetetlen.” Talán igazunk is van ebben…

De nem ártana, ha túllátnánk az aktuális problémán, amely most markánsan szembesít megajándékozott helyzetünkkel. Ha még jobban kinyitnánk a szemünket, és rádöbbennénk: mi, a keresztyének közössége itt ülünk belül a terített asztal mellett – míg odakint tömegek keresik a boldogságot, a szeretetet, a reményt, egy jobb életet. Mind ott gyalogolnak, bandukolnak, sétálnak, nézelődnek – a kerítés túloldalán.