Szeretek kertészkedni, mert miközben az ember ültetget, gyomlálgat, kapálgat teljesen ki tud kapcsolni. Akkor csak a természet, a növények fontosak, arra figyel az ember. Minden évben egyre több segítőm is akad ebben mint például a gyerekek meg a macska. Miközben fecsegnek nekem mindenféléről, megbeszéljük a természet óriási folyamatait.

Idén is el vannak már ültetve a paradicsompalánták, amire a gyerekek már most fenik a fogukat. Felidéződik bennük a kép, hogyan fognak majd nyáron rövidgatyában szaladgálva, mezítláb, egy-egy paradicsomot szakítani és úgy, magában, habzsolva tömni magukba a napon érlelt gyümölcs semmihez sem hasonlítható húsát. És persze folyik majd végig kezükön a bőséges, vörös lé, de mindez nem számít, mert percek alatt rájuk fog száradni a nyári melegben és amúgy szurtosan majd további áldásos tevékenyésgeket folytathatnak.

A palánták tehát szépen nőnek és cseperednek, köszönhetően a speciális palántaföldnek, a rendszeres locsolásnak és forgatásnak. Szépen, lassan, ahogy melegszik majd az idő, ki fogjuk ültetni őket végső helyükre, hogy tovább fejlődjenek, terebélyesedjenek.

De előtte még lesz egy ritkítás. Igen, ez az, amit nem szeretek. Korábban úgy gondoltam, ha meghagyok minden palántát és nem szedem ki közülük a satnyábbakat, hanem hagyom együtt nőni az egészet együtt, akkor majd milyen jó, mert rengeteg palántánk lesz, amit kiültethetünk. De rá kellett jönnöm arra, hogy szükség van a ritkításra. Mert akárhogy is szórja az ember, csak van olyan, hogy egy palántás pohárba több szóródik, egy ládába egymás mellé több kerül.
És ha úgy maradnak, hát agyomnyomják egymást és egyikük sem tud rendesen fejlődni.

Én tehát, mint a nagy kertész, megyek és ítélek, megyek és húzok, rendíthetetlenül és fogam összeszorítva kell tennem.

Előttem van a kép, a Jelenések könyvéből jól ismert (20,11 kk.): „És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne levő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába: ez a második halál, a tűz tava. Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették.”

Palánták vagyunk Isten veteményes kertjében. Növünk, növögetünk, fejlődünk. Élünk. Lehetőségeink, szabadságunk van. Megkapunk mindent, ahogyan mi is aprócska növényeiket gondozzuk és megadunk nekik mindent. És aztán? Aztán vége lesz. Könyvek nyittatnak ki, amelyekben le van írva minden, amit tettünk. Megítéltetünk: satnya, vagy nem? Mindent megtett vagy sem? És kigyomlálnak, ha gyengének bizonyulunk. Álljunk hát úgy dolgainkhoz és lehetőségeinkhez, hogy ne ez történjen velünk.