A magyar, német és szlovák hagyományú Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség 1807-ben alakult anyagyülekezetté. A közösség alapítói – a „lutheránus eretnekségük” miatt kitelepített németek – a 18. század második felében érkeztek több hullámban Stájerországból, Karintiából és Felső-Ausztriából.

A megkülönböztetés és a megbélyegzés kétszáz évvel később is szenvedést hozott a német ajkú, de többségében már magyar tudatú és anyanyelvű közösségnek. 1944 karácsonya után Rákoskeresztúron is megjelentek a szovjet csapatok, majd 1945 vízkeresztjén kezdetét vette a deportálás háborús jóvátételi kényszermunkára, „málenkij robotra”.

A 2. és a 3. Ukrán Front parancsnokai által kiadott 0060-as parancs szerint a német származású munkaképes személyeket kellett összegyűjteni és a Szovjetunióba szállítani. A német nyelvű vagy „németes” nevű lakosok összegyűjtésében néhány helyi magyar kommunista is hatékony segítséget nyújtott. A későbbi deportálásoknál már magyarokat is összefogdostak, hogy a szükséges „fejkvótát” tartani tudják.

Január 6-án indult az első csoport az Újlak utcai Schmidt-házból nyitott teherautón Gödöllőig; az utolsó kép, amelyet otthonukból láthattak, a rákoskeresztúri evangélikus templom tornya volt. Egy pajtában kellett tölteniük az éjszakát, majd gyalogosan Kál-Kápolnáig hajtották őket. Innen szállították tovább marhavagonokban a végső cél felé: a mai Ukrajnába, Makijevka szénbányái mellé. A deportálásokat követő időszakban az elhurcoltak hozzátartozói dr. Kósa Pál lelkész vezetésével hetente tartottak közös imádságot távolban szenvedő szeretteikért.

A deportáltak pontos számát csak találgatni lehet, nyilvántartás csak a lágerekben létezett. A kiutazásról, vissza- útról, munkatáborok közötti átszállításokról, az útközben elhunytakról nem vezettek semmilyen statisztikát, így még ma sem lehet tudni, hogy az áldozatok listája végleges-e. A több évtizedes kényszerű hallgatás után a rákoskeresztúri gyülekezet a málenkij robot ötvenedik évfordulóján emlékezett a közösséget ért tragédiára. Az akkor elhangzottakat „Babilon folyói mellett laktunk…” címmel egy füzetben meg is jelentették, majd a hatvanadik évfordulóra egy újabb kiadványt készítettek Megláttam népem nyomorúságát… címmel. A deportáltak többsége evangélikus volt; a gyülekezet hetvennégy tagját hurcolták el kényszermunkára, közülük tizenketten a messzi lágerekben vesztették életüket.

A hetvenedik évfordulón az immár hagyományosnak mondható rendezvényen a Bulyovszky-ház falán lévő, német és magyar nyelvű emléktáblánál gyűltek össze a fáklyás megemlékezők. Az ünnepélyes alkalmat Rákosmente Önkormányzatának alpolgármestere, Fohsz Tivadar nyitotta meg, majd a Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség lelkésze, Nagyné Szeker Éva és a Rákoskeresztúri Szent Kereszt Felmagasztalása Plébánia plébániai kormányzója, dr. Ujházy Lóránd mondott imát a deportáltakért. Az Újlak Utcai Általános, Német Nemzetiségi és Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű Iskola tanulói elénekelték az Evangélikus énekeskönyvben is megtalálható, „Térj magadhoz, drága Sion…” kezdetű éneket.

Ezután hangzott el azon gyülekezeti tagok névsora, akik nem térhettek vissza a munkatáborokból, majd az emléktáblánál elhelyezték a kegyelet koszorúit. A rendezvény után a Vigyázó Sándor Művelődési Házban tartott szeretetvendégségen a megemlékezők meghitt beszélgetésekben idézték fel a hetven éve történteket.

A deportált gyülekezeti tagok közül Hammer Józsefnek sikerült harminckét hónapnyi kényszermunka után hazatérnie. Egy teljes évet négyszáz méter mélyen dolgozott a Makijevka melletti Trudovszkaja felrobbantott bányájának helyreállításánál. Tizenhét évesen vitték el – véletlen folytán, édesapját akarták elvinni, ő nem volt a listán. Nagyanyja és a dédanyja szlovákok voltak, a családban még a nagyapja se használta a németet, de a szovjet katonák nem törődtek a részletekkel. Az embertelen viszonyok között emberséggel is lehetett találkozni – mondta Hammer József.

Egy idős asszony a kerítésdróton át kisütött „piroskit” adott a lágerlakóknak, mondván, a fia most esett el Berlinnél, és az ő emlékére hozta az ételt. Az ellátás minősége ebben a lágerben jobb volt, a túlélésnél ez volt a döntő. Hammer József 1947-ben sok sorstársával együtt visszatérhetett Magyarországra. Az orosz parancsnokság előtt húzódó sorból Altziebler András Sándor, a gyülekezet presbitere az utolsó pillanatban még visszaküldte leányát az otthon felejtett Bibliáért – meséli az evangélikus mártír két fia, András és Károly. Amikor rájuk került a sor, az orosz tiszt először el akarta engedni a családot, megesett a szíve a terhes asszonyon és három gyerekén. András nyolcéves volt ekkor, Károly még édesanyja hasában. Egy helyi kommunista, Maruszki József viszont közbeszólt: „Nye mozsne, nye mozsne, tiszi Germán!” Erre a tiszt leköpte és belökte az ajtón „szolgálatkész” elvtársát, de Altziebler András Sándoron már nem tudott segíteni.

A lágerben rajta maradt a „Germán” név. Magával hozott Bibliáját naponta forgatta, és mivel lelkész nem volt köztük, a temetéseknél is ő szolgált. A Bibliát a túlélő sorstársak vissza tudták hozni a családnak–nem tudni, a presbitertemetésén szolgált-e bárki is…

Gilicz Lászlóné tizenhárom éves volt, amikor édesapját, Hernádi Mártont elhurcolták. Hiába magyarosította a nevét, nem kerülhette el a helyi elvtársak éberségét. Talán a túlfeszített munka, a rossz ellátás vagy fertőző betegség végzett vele. Bizonyosságot nem találtak, hosszú kutatás után nyilvánították holttá Hernádi Mártont. Felesége a deportálást követő évben belehalt a bánatba, így Gilicz László- nét a nővére nevelte, nagyon nehéz körülmények között. A megemlékezésen tudta csak meg, hogy édesapját hová vitték kényszermunkára.

A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség 1945-ben málenkij robotra elhurcolt mártírjai: Altziebler András Sándor, Altziebler István, Goczony Mihály, Hernádi Márton, Hídvégi Frigyes, Majer Jakab, Ruppl György, Schleckmann János, Schleckmann József, Schleckmann József N (unokatestvérek), Schleckmann Mihály, Siklósi József.

KAPCSOLÓDÓ FILMAJÁNLÓ:

„Megláttam népem nyomorúságát” Rákoskeresztúri evangélikusok a Gulágon (26’16”)

Isten kezében (2005.)

A film elején rövid bevezetőt láthatunk a rákoskeresztúri evangélikus lakosság eredetéről. Ebből kiderül, honnan és mikor kerültek ide azok a német származású családok, amelyeket érintett 1945-ben az orosz munkatáborokba való deportálás. A gyülekezet történetéről Kósa László evangélikus lelkész és Léránt István gyülekezeti felügyelő beszél. 1945 elején a megszálló szovjet hatóságok elrendelték a gyülekezet német nevű tagjainak elhurcolását a Szovjetunióba, anélkül, hogy bármi egyéb büntetésre érdemes tettet követtek volna el. A gyülekezet harangszóval, énekléssel, imádsággal osztozott az elhurcoltak sorsában. Derzbach József saját emlékeit idézi fel a fogságba viteltől a hazaérkezésig, Hangai Jakab édesapjára emlékezik. Bagoly Gáborné Schleckmann Erzsébet az édesapjával történteket mondja el, és saját gyermekkori emlékeit osztja meg a nézőkkel.

Szerkesztő-riporter: Fabiny Tamás, operatőr: Czétényi Csilla, Wonke Rezső, rendező: Tóth Béla