Történeti áttekintésünkben Noéig kel visszamennünk, aki a maga romlott nemzedékében is feddhetetlen tudott maradni, és a vízözön közeledtére bárkát kezdett építeni. Öntelt kortársai bizonyára értetlenkedve nézték, miként vesz részt Noé a katasztrófaelhárításban, megmentve ezzel a teremtett világot. Ugyanilyen hívő lelkülettel közvetíti Isten akaratát Ézsaiás próféta, aki szerint így szól az ÚR: „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg” (Ézs 43,2). Jób könyve viszont éppen a csakis önmagában bízó, fennhéjázó gazdag emberről írja, hogy annak értékei milyen hamar megsemmisülhetnek: „mire fölnyitja szemét, semmije sem lesz. Rémület lepi el, mint az árvíz, éjjel ragadja el a forgószél” (Jób 27,20 ). Ezzel szemben az Énekek Énekében a szenvedélyes szeretetről olvassuk, hogy azt árvíz sem tudja elragadni: „Bizony, erős a szeretet, mint a halál. Legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. (…) Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet, folyók sem tudják elsodorni.” (Én Én 8,6-7). Bölcs Salamon immár metaforikusan használja a gyorsan bekövetkező katasztrófa képét: „A viszály kezdete olyan, mint amikor megindul az árvíz. Azért tarts távol magad a perpatvartól, mielőtt kitör.” (Péld 17,14) – írja a Példabeszédek könyvében.  Jézus a Hegyi beszédben az Isten igéjét követő magatartást hasonlítja kősziklára épült házhoz, amikor így tanít: „És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva.” (Mt 7,25).

Miközben tehát a lehető legkomolyabban vesszük az árvízi fenyegetettséget, érdemes végiggondolnunk, hogy miként tudjuk életünket Istenre hagyatkozó hittel kősziklára építeni. 

Hitről, és nem vakhitről beszélek. Hadd idézzek fel elbeszélést egy vallási fanatikusról. Amikor közeledett házához az árvíz, ő azt mondta, nem hagyja el otthonát, mert biztos benne: az Úristen meg fogja menteni. Amikor aztán elérte küszöbét a víz, egy csónak közeledett felé, és a mentő osztagok kérték, szálljon be. „Nem, engem az Úristen meg fog menteni!”, válaszolta. Amikor már vízben állt a ház, és ő immár a háztetőn kapaszkodott, egy helikopter közeledett, és kérték, szálljon be. „Nem teszem, mert engem az Úristen meg fog menteni!”, felelte nekik is. Aztán elsodorta házát az ár, és ő bizony meghalt. Odafönt panaszosan ezt mondta az Úrnak: „Azt ígérted, hogy megmentesz, hát miért hagytál cserben?” Ő azonban így válaszolt neki: „Gyermekem, egy csónakot, sőt egy helikoptert küldtem a megmentésedre, de te nem éltél vele”.

E történet nyomán még arról szeretnék szólni, hogy a mentésben részt vevők bizony Isten angyalai lehetnek. Ezért is biztatok mindenkit arra, hogy váljék eszközzé Isten kezében. Elég a katasztrófaturistákból, akik olyanok, mint Kányádi Sándor versében a közömbös hitetlenek: „Ők csak állnak és csak nézik: Szörnyű szörnyűség…” Bárki Isten eszköze lehet. Istennek egyetlen ilyen angyalára utalok, aki Szigetmonostoron vett részt a mentésben. Órákon át, szakadó esőben, kerekesszékben ülve tartotta a zsákot, hogy társa megtöltse azt homokkal. Gergő a neve. 

Az ő példája azt mutatja, hogy talán gyengének és esendőnek tűnünk, de az Úristen fel tud használni minket. Ezért Noéként engedelmeskedjünk az Úrnak, és másokat is megmentsünk. Tartsuk távol magunkat a perpatvartól, mert a viszály kezdete olyan, mint amikor megindul a víz. Továbbá ne a földi kincsekben bízzunk, mert azokat könnyen elragadja az ár. Mindenek fölött pedig legyen bennünk szeretet, mert azt sok víz sem tudja elsodorni. Életünk kősziklára épített ház lehet. És halljuk meg Isten szavát, aki ezt ígéri:  „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el.”