Szabóné Mátrai Mariann: – A kötelezően választható hittan és erkölcstan bevezetésénél ártóbb lépést keveset tud elképzelni. Fábri Györgyöt idézi ezzel a mondattal a Népszabadság online, aki a Magyar Tudományos Akadémia társadalmi kutatóközpontjában rendezett beszélgetésen hangsúlyozottan mint az Északi Evangélikus Egyházkerület felügyelője szólalt meg. Tartok tőle, hogy sok evangélikus felkapta a fejét olvasva ezt a véleményt.

Fábri György: – A nagyobb keresztény egyházak már a kötelező iskolai hitoktatás bevezetése idején megfogalmazták súlyos aggályaikat a velük nem egyeztetett kormányzati lépés kapcsán. Nem véletlenül, hiszen nagyon nagy a kockázata annak, hogy bírjuk-e tartalommal és oktatókkal az igen elaprózott képzést. A gondok ugyanis három szinten jelennek meg:

1. Mivel az iskolában, a tanrendi órák keretében kell megtartani az órákat, még a két nagyobb egyháznak is probléma a gyermekek elérése, a lényegében országos szórványként működő evangélikusság számára ez még inkább az. A gyülekezeti hittanoknak is versenytársat támaszt ez a rendszer, ami különösen a több iskolás településeken hátrányos. A kompromisszumos megoldások ugyanakkor a tanrendi jelleg miatt nem igazán működnek.

2. Az evangélikus egyház örömteli gyorsasággal reagált a hittankönyvek és szakmai-módszertani anyagok hiányára, példamutató színvonalú és hatékonyságú szakmai munka eredményeképpen ma már kézbe adhatóak az új oktatási anyagok. Reménység szerint képesek leszünk az oktatás felmenő rendszerét az újabb tananyagokkal követni, de érezhető, hogy a hitoktatók kellő számának szakmai felkészítésére, szűrésére nem volt mód. Miközben legnagyobb kihatású társadalmi jelenlétünk, missziós lehetőségünk az iskolákban valósul meg, ez negatív oldalról is ugyanilyen mértékű veszély: ha akár csak egy iskolában is leszerepelünk a hitoktatással vagy a gyermekekkel való bánásban, annak igen súlyos hatása lesz egész egyházunkra és gyülekezeteinkre.

3. Szakmailag tévesnek, társadalmi következményeiben veszélyesnek tartom a hittan és erkölcstan alternatívaként szerepeltetését. A hittan nézetem szerint a Biblia ismeretének, hitelveinknek és az evangélikus hitvallás szerinti keresztény életnek a megtanítása s mindezzel az egyházhoz való kötődés erősítése és/vagy az érdeklődés felkeltése. Az erkölcstan egy nagy hagyományú filozófiai (gyakorlati) diszciplína, amire minden fiatalnak szüksége van, és amelyben különféle, transzcendens illetve evilági megalapozású irányzatok, kérdésfelvetések élnek egymás mellett. Nincs vagylagosság a hittan és az erkölcstan között: a hittannak természetesen vannak igen jelentős erkölcstani vonatkozásai is, míg az erkölcstan is tartalmazza a vallásos etikai elvek bemutatását. A kettő közötti kényszerű választás méltánytalan helyzetbe hozza az egyházakat, hamis képet sugall a keresztényiségről (sic), adott esetben feszültségek szítására is alkalmas.

Összességében pedig úgy gondolom, negyedszázaddal a vallásosságot ideologikusan és egyes időszakaiban brutális mértékben adminisztratívan is elnyomó politikai rendszer letűnte után nincs miért kritikátlanul fogadni látszólagos kedvezményeket egyházi működésünkhöz. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a vallásosság visszaszorulása azért zajlik, mert nem voltunk ilyen adminisztratív módon jelen az iskolákban – és ne mástól (államtól, politikától) reméljük, hogy megoldja helyettünk a missziós parancs teljesítésének feladatát. Természetesen készítsünk színvonalas hittan-tananyagokat, adjunk módszertani támogatást az oktatóknak, jelenjünk meg vonzó módon a választó diákok és szüleik előtt, de legyünk tudatában mindeközben a kockázatnak és az ellentmondásoknak is.

SZMM: – Felügyelő úr szavai a jelen helyzettel kapcsolatban sok problémát érintettek és érzékeltették a helyzet összetettségét. Hogy megpróbáljuk felfejteni a bonyolult szövetet, kezdjük az elvi kérdésnél: erkölcstan, valamint hit- és erkölcstan alternatívájánál! Kodácsy-Simon Esztert úgy szólítom meg, mint aki vezetőségi tagja az európai hittantanárok nemzetközi fórumának. Ennél fogva van rálátása a hitoktatás és az erkölcstan oktatás európai gyakorlatára, amelynek egyfelől gazdag múltja van, másfelől napjainkban sok problémával küszködik. Hogyan tekintsünk e két tantárgy alternatívaként történő felkínálására?

Kodácsy-Simon Eszter: – Ha egy Európa-térképen különböző színekkel jelölnénk azt, hogy az egyes országokban milyen formában jelenik meg az oktatásban a hittan-vallásismeret-erkölcstan-társadalomismeret-etika tantárgy valamilyen kombinációja, akkor nem sokszor ismétlődnének az egyes színek. A skála rendkívül széles: a kötelező hittantól (és a mellette megjelenő erkölcstantól) a teljesen szabadon választható alternatívákon át a kötelező társadalomismeretig (és a mellette megjelenő vallásismeretig) nagyon sok változattal találkozhatunk, melyek ráadásul országonként speciális formát öltenek.
Ami viszont hasonlónak tűnik, az a problémák köre, amellyel a hittan vagy vallásismeret oktatása kapcsán kell szembenézniük az egyházaknak. Akár felekezetsemleges vallásoktatásban vesz részt egy egyház, akár gyülekezeti alkalomként saját maga szervez hittant, akár csak távolról nézi az iskolában zajló társadalomismeretet s a benne foglalt vallásismereti órákat – ugyanúgy küzd a fiatalok megszólíthatóságával, a templomok kiüresedésével, a szekularizmussal, más vallások fokozatosan erősödő jelenlétével, vagy az ezoterikus tanítások egyre népszerűbbé válásával.
A kérdésben említett szervezet legutóbbi vezetőségi találkozóján idén márciusban az új magyar helyzetre alapvetően kétféleképpen reagáltak a többi ország képviselői. Első kérdésük az volt, hogy hogyan tudjuk megszervezni a hittanórákat, hiszen ez hatalmas feladatot ró egy egyházra. A második reakció viszont így hangzott az egyik nyugat-európai ország képviselőjétől: „Legalább van esélyetek keresztényként megszólalni a fiatalok között, mert nálunk a semleges vallásismeret kudarcot vallott.” Azt hiszem, ez a két válasz jól mutatja a mi dilemmánk nehézségét is.

SZMM: – Előttünk váratlanul – 25 évvel a rendszerváltozás után nyílt ki ez az ajtó, ami nyilvánvalóan egy egyházbarát kormányzati intézkedés eredménye is. Osztom azt a véleményt, hogy az egyházaknak nincs miért kritikátlanul fogadniuk látszólagos állami kedvezményeket, sőt hozzáteszem, nem is szabad így fogadniuk. Hogy hogyan viszonyulunk helyesen a napjainkban tapasztalható, kétségtelenül élvezett kedvezményekhez, az nagyban függ az egyházvezetésen, azon a közbeszéden, közhangulaton is, amelyet terjesztünk, megengedünk az egyházban. Függetlenség és kedvezmények elfogadása, távolságtartás és a kedvező helyzettel való - morálisan is vállalható - élés olyan keskeny ösvény, amin nem könnyű járni.

FGY: – Semmiképpen sem amellett érvelek, hogy a hittan helyett legyen semleges vallásismeret! Utóbbi egy kultúrtörténeti- vagy társadalomismereti tudás-csomag, aminek helye van, illetve kellene, hogy legyen természetesen a közoktatásban, de nem az egyházak, hanem a civilizációs és műveltségi alapok okán.
Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy minden iskolás kapjon kifejezetten a polgári öntudatot erősítő társadalomismereti, alkotmányossági alapokat, etikai tudást. Mindettől azonban független a hittan oktatása, ami nekünk, Krisztus mellett tanúságot tevőknek meghatározó ügyünk, és joggal tartunk rá igényt, hogy ezt az iskolában is tehessük. Ezzel nem csorbítjuk a lelkiismereti szabadság elvitathatatlan normáját. Legalábbis addig, amíg nem gyengít minket a gyanú, hogy egyfajta szándékolt (és ne legyenek illúzióink, érdeken alapuló) államideológiaként finomabb vagy erősebb presszióval kényszerhelyzetbe hozzuk a gyermekeket, szüleiket. Ehhez egy protestáns, a vallásszabadságért megannyi személyes áldozatot hozó hitvalló elődünk nyomdokain járni igyekvő egyház nem lehet partner. Nekünk az első és utolsó szempontunk is csak az lehet: mivel szolgáljuk a legjobban Krisztus jelenlétének hirdetését? Hitem és meggyőződésem szerint azzal, ha a saját lehetőségeinket mindjobban kihasználva és korlátainkat őszintén belátva szervezzük meg a hittan-oktatást iskolában, gyülekezetben, egyéb közösségekben. Az a magas színvonalú valláspedagógiai munka, amit Eszter és kollégái, valamint sok-sok lelkészünk és hitoktatónk végez országszerte, kellő alapot ad számunkra alázattal, ám határozottan a magunk léptéke szerint hittant szervezni. Ezt ne helyezzük el az állami-politikai dimenzióban, mert nehezen vállalható morális dilemmákba keveredhetünk...

SZMM: – Sokan úgy látjuk, hogy az új hittan tanterv és a tankönyvek nagy lépést tettek olyan elkötelezett hitoktatás felé, amely inspirál a Krisztus-követésre és segít megismerni és begyakorolni a lelki életnek azokat a szokásait, tevékenységeit, amelyek a kereszténység kincsei, és amelyek a teljes emberi élet megélését szolgálják. Azt szeretnénk, ha az evangélikus hitoktatásban részesülő gyermekek és fiatalok elsajátítanák ezt a lelki nyelvet, gazdagítaná a személyiségüket, befolyásolná a tetteiket, döntéseiket, egész életvitelüket. Ennek a folyamatnak kulcsszereplői a hitoktatók.

KSE: – Igen, de ehhez hadd kezdjem a válaszomat előbb felügyelő úr szavaihoz kapcsolódva.
Két alapvető dologban egyetértek vele. Egyrészt rendkívül aggasztónak tartom azt, hogy egy ilyen horderejű lépést a kormányzat csak utólag egyeztetett az egyházakkal, vagyis akkor, amikor már a megvalósítást szabályozó rendeletet kellett kidolgozni. A döntést azonban nem előzte meg előzetes egyeztetés, az egyházak véleményének kikérése. (A Magyarországi Evangélikus Egyház vezetőivel még az állami szabályrendelet kidolgozása során - 2012 tavaszán - is gondolkodtunk azon, hogyan lehetne legalább egy évvel elhalasztatni a rendszer bevezetését, hogy mind az egyházak, mind az iskolák jobban fel tudjanak készülni erre a feladatra. Ezt azonban a rendkívül rövid előkészítési folyamat során már nem sikerült elérnünk.) Csak remélni tudom, hogy a hitoktatás jövőbeni formáját nem ilyen jellegű döntéshozatalok fogják meghatározni.
Ugyanakkor legyen bármilyen is a folytatás, számomra nagyon megerősítő látni azt, ahogyan ebben a kihívásokkal teli helyzetben egyházunk minden fóruma nyitott volt arra, hogy azonnali lépéseket tegyen a helyzet megoldására – elsősorban a gyülekezetek érdekében. Hiszen – ahogyan felügyelő úr is említette – valóban nagyon nehéz szervezési, adminisztratív, személyi és finanszírozási kérdésekkel kerültünk szembe egyik napról a másikra. Bíztató volt megélni azt, ahogyan ezen a téren egyházunk gyorsan és hatékonyan tudott lépni: ahogy a Zsinat és az Országos Presbitérium azonnali döntéseket hozott, ahogyan az Országos Iroda egyre hatékonyabban biztosítja az adminisztrációs hátteret, az EHE a képzéseket alakította át, a katechetikai és hittan munkacsoportok a háttéranyagokat biztosítják, a gyülekezetek pedig ezek segítségével kicsit könnyebben kereshetik a helyi megvalósítási utakat. Mindaz, amit és ahogyan tettünk közösen az egyházban a hitoktatás terén, adjon majd erőt a folytatáshoz – bármilyen legyen is az.

SZMM: – Egy pillanatra visszatérve az elvi kérdésekre: annak jelentősége és üzenete van, hogy az új tantárgypár nem a hittan/erkölcstan, hanem a hit- és erkölcstan/erkölcstan nevet kapta.

KSE: – Felügyelő úr első három pontjából épp ezt látom másként. Az állami iskolákban bevezetett hittan nem az erkölcstan alternatívája. A törvényhozóknak az volt a célja, hogy minden gyermek részesüljön erkölcstanoktatásban (vagy inkább nevelésben), de mindenki megválaszthassa, milyen irányból szeretne ehhez hozzájutni: a többdimenziós emberképre épülő konszenzus-etiát, vagy biblikus, teológiai, hitbeli alapokat véve alapul a morális kérdések tárgyalásakor. Hogy ez a felosztás szakmailag mennyire megalapozott – s az ellenkezőjére mennyire lennének készek -, az további kérdés lehetne, azonban a Magyarországi Evangélikus Egyház az új tantervekkel és tankönyvekkel a biblikus alapokra épített hit- és erkölcstant próbálja megvalósítani. Ennek bevezetéséhez ugyan kényszerű aktualitást adott a 2011-es köznevelési törvény, de a hitoktatási háttér felülvizsgálata amúgy is esedékes volt, hiszen a kerettanterveink némelyike 20 éves volt, s be kell látnunk, hogy az oktatásban egy tankönyv és tanterv életében már 10 év is elég nagy idő. Az új oktatási segédanyagokban igyekszünk megvalósítani azt, hogy egyszerre legyenek biblikusak és gyermekcentrikusak, tartalmazzák a bibliai-teológiai ismereteket és az erkölcsi vonatkozásokat, fejlesszék a gyermek személyiségét és hitét, és motiválják a gyülekezeti életben való részvételre.

SZMM: – Véleményem szerint az egész folyamatban legjobban a tananyag megalkotása – tanterv, könyvek, segédanyagok – sikerült. A legnagyobb problémát valószínűleg a hitoktatók személye okozza. Sok lelkésznek rengeteg hittanórája van, ez már most akadályozza az egyéb gyülekezeti munkát, ami azért mégis a lelkészek legfőbb tevékenysége lenne, és még nem vagyunk a folyamat végén, tehát az óraszámok még nőni fognak.

KSE: – Ezt munkát a lelkész egyedül nem tudja megvalósítani, szüksége van egy hitoktatói körre. A gyülekezet méretétől, ambíciójától, s a területén található iskolák számától függően több vagy kevesebb hitoktatónak kell bekapcsolódnia a gyülekezetépítés ezen területébe. A lelkésznek ugyanis egyrészt más feladatai vannak, melyek nem szenvedhetnek kárt a hitoktatás miatt, másrészt kapott ugyan valláspedagógiai és szakmódszertani képzést, de nem oly mértékben és mélységben, mint a hittanár vagy a katekéta. Az elmúlt másfél év után azt látom, hogy azokban a gyülekezetekben, ahol a lelkész elkezdett maga köré gyűjteni egy hitoktatói közösséget – akár főállású, akár óraadó hitoktatókból – ott megoldható az állami iskolákban szervezhető hit- és erkölcstanoktatás is, ráadásul még a gyerekek egy része a gyülekezetben is megjelenik.
Elgondolkodhatunk azon, hogy vajon ez az esetleges létszámnövekedés mennyiben köszönhető annak, hogy a kormány lehetőséget adott az egyházaknak az órarendi keretek között megtartható hit- és erkölcstan órákkal. Szerintem nem annak köszönhető. Amennyi előnye ennek van, annyi hátránnyal is jár. Ezeket a hátrányokat nagyon fontos kimondanunk! De azt is fontos látnunk, hogy bár az egyház történelme során sokféle formában volt lehetősége megjelenni a hitoktatásnak, a hittanosok száma nem azon múlt, hogy az állam milyen lehetőséget adott nekünk vagy vett el tőlünk. Most ez a lehetőség az adott – minden nehézségével együtt –, most ezzel kell az egyházaknak valahogyan élniük.

SZMM: –  Felügyelő úr, tételezzük fel, hogy te gyülekezeti felügyelője vagy egy átlagos méretű, normálisan működő budapesti egyházközségnek. A gyülekezethez tartozó gyerekek hét közben hitoktatásban részesülnek, részben egyházi iskolákban, részben a körzetbe tartozó iskolákban, ahol a saját lelkészük, illetve hitoktatójuk tartja az órákat, de magas a száma azoknak a gyerekeknek, akik körzetileg másik iskolába járnak, tehát egy másik gyülekezet szervezésében részesülnek iskolai hitoktatásban. Ezek mellett irreális gyülekezeti hittanra hívni őket hét közben, a vasárnap is erősen veszélyeztetett, mert sok család úgy látja, megkapja a gyermek az iskolában mindazt, amire a hitélettel kapcsolatban szüksége és igényük van, inkább családi körben töltik a vasárnapot. Mint felügyelő milyen stratégiát követnél a gyülekezeti körben, illetve mit szeretnél elérni közegyházi fórumokon?

FGY: – Teljesen egyetértek Eszterrel abban, hogy az adott kereteket kell a lehető legjobban kihasználnunk, akárhogyan is adódtak. Mariann kérdése jelzi a gyülekezet-szervezési nehézséget. Mivel itt elég pontosan felmérhető körről van szó, közegyházi szinten kell stratégiát kialakítanunk, amelyben én arra helyezném a hangsúlyt, hogy részint igyekezzünk olyan gyülekezeti programokat kitalálni, amelyek a közösség számára megőrzik a gyermekek (és szülők!) odatartozását, de ez lesz a legnehezebb. Másrészt ki kell használni a hálózatos szerveződés előnyeit, össze kell kötnünk a gyermekeket a gyülekezettel a közösségi oldalak révén. Ez a mostani diskurzus is meggyőz arról, hogy a magam erősen kritikus álláspontjának a túlhangsúlyozásával nem szabad nekem sem megfeledkeznem arról az áldozatos és kiváló munkáról, amit nagyon sok gyülekezetünkben végeznek a testvérek a hittanért, az iskolások körében szükséges misszióért. Szakmailag továbbra is problémásnak tartom ugyan a hittan és erkölcstan ilyen egymásmelletiségét, de ez csak kisebb részben az egyház gondja. A közoktatás alakítóinak kellene végiggondolniuk az eddigieknél megalapozottabban, hogy milyen szakismereteken túli műveltség-elemekre van szükségük a gyerekeknek.

SZMM: –  Egy utolsó témát szeretnék még felvetni, felügyelő úr iménti, a gyülekezetépítést, gyülekezetszervezést érintő mondandójához kapcsolódva. Nem volna-e okos dolog a gyülekezetekben olyan családokat érintő programot indítani, amely komplexen foglalkozik a hitoktatás témájával? Gondolok arra, hogy érdemes lenne a szülőket informálni, mit is jelent pontosan a hit- és erkölcstanoktatás az iskolában. Mit jelent az iskola, az egyházak, a gyermekek szemszögéből nézve? Itt a létszámoktól a tematikán és a szervezési problémákon át sok mindent át lehetne beszélni. Mit biztosít az iskolai hitoktatás és mit nem? Mi a családcentrikus gyülekezeti programok többlete a hitoktatáshoz képest? Mit kell tudnia egy olyan szülőnek, akinek hittanra jár a gyereke?

KSE: – Valóban hasznos lenne egy ilyen programsorozat - esetleg kiadvány -, amely így nem csak a szülőknek nyújtana segítséget, hanem a lelkészek, hitoktatók munkáját is segítené, és emellett azon gyülekezeti tagokat is tájékoztatná, akiknek jelenleg nincs a hit- és erkölcstanoktatásban érintett gyermeke. Fontosnak tartom, hogy a hitoktatásra ne a gyülekezettől független - vagy attól idegen - elemként tekintsünk, hanem a gyülekezet egyik közösségi alkalmaként.

FGY: –  Jelenleg zajlik az egyház támogatásával egy kutatási programunk, amely kvalitatív és kvantitatív szociológiai módszerekkel igyekszik támpontokat adni számunkra arról, hogy milyen kép él a társadalomban a hittanról, erkölcstanról s egyáltalában, a morális értékekről, valamint a vallási meggyőződések milyen szerepet játszanak az egyéni megküzdési stratégiákban. Ennek eredményei segíthetik az ilyen, nagyon is szükséges programok, kiadványok kidolgozását, s általában is, ösztönözhetik az erről való gondolkodást. Mi több, nagyon kívánatos volna, ha éppen az egyház kezdeményezései szolgálnának orientációs pontként a minderről elkerülhetetlenül elinduló társadalmi közbeszédnek.

SZMM: – Az osztályteremtől – az „egyfős csoportoktól” - a társadalmi közbeszédig. Amikor hitoktatásról gondolkodunk, a dolog természetéből adódóan nem egy kicsi, zárt területen zajló egyházi tevékenységet érintünk, hanem pillanatok alatt az egész társadalmat érintő kérdéseknél vagyunk. Pont ugyanígy az egyház sem a templom zárt terében mozog, nem is „sziget” perspektívában kell gondolkodnia, hanem normál esetben hatással van egész környezetére. Ez a hatás kétirányú, kölcsönös. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szellemiséggel mi zajlik a gyülekezeti életben. A közegyháznak feladata, hogy egy egészséges szellemiségű, életképes, jó atmoszférájú gyülekezeti életet segítsen a rendelkezésére álló szellemi és anyagi eszközökkel, mégpedig annak minden szeletét és területét. Ezzel az igénnyel és ebben a reményben beszélgettünk a hitoktatás témájáról.