Szívszorító volt a kezdet: a hangszórókból felhangzott Melis György jellegzetes baritonja: Kacsóh Pongrác János vitézének egyik betétdalát énekelte: „Nyugszik a csöndes temetőben, szemét lezárta a halál…”

A síremlékavató műsor emelkedett hangulatú, gördülékeny, jól megtervezett és megszervezett volt. Mótyán Tibor, az egykori szarvasi barát emlékezett először a művészre.

Nem gyász, hanem ünnep a mai nap – kezdte beszédét. Nem készített leltárt, hanem Melis György szarvasi kötődését állította beszéde középpontjába, majd felsorolta a Melis-emlékév eseményeit.

Beszédét követően Lázár Zsolt esperes, igazgató lelkész és Nobik Erzsébet lelkész áldotta meg a síremléket, az utóbbi szlovák nyelven. A beszédeket a Szlovák Iskola és a Vajda Péter Evangélikus Gimnázium kórusának éneke keretezte.

Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója láthatóan átgondolt emlékezését rögtönzésekkel színezte. Gyermekkori és pályatársi emlékeit sorolta, majd az emlékezés és felejtés viszonyáról szólt elgondolkoztató szavakat.

A záró beszédet Clementis Tamás, az Opera-Barátok elnöke, a síremlékállítás egyik szervezője tartotta. Személyes vallomásában azt mondta el, mit csodált Melis György művészetében.

Záró mondatában Kosztolányi Dezső két verssorát idézte:

„Csak az hal meg, kit elfelednek,
örökké él, kit igazán szeretnek.”

Ezután hivatalos szervek, művészeti egyesületek, tisztelők és operabarátok helyezték el koszorúikat a márvány síremlékre.