A vízkereszt számomra sokkal inkább jelenti valaminek a végét és egy új dolognak a kezdetét, mint a szilveszter. A karácsonyfa leszedése és az egyetemi szénszünet utolsó napja a téli ünnepkör közepén egy pillanatnyi megállásra késztet. A keresztség mint jel, a keresztény embereket közösséggé tevő „azonosító” azonban önmagában nem elegendő. Sőt! Könnyen meg is feledkezhetünk róla, ha nem állunk meg időnként, és emlékeztetjük magunkat arra, milyen kötelezettségekkel és elvárásokkal jár viselni ezt a jelet és vele együtt azt a rengeteg áldást, amit nap mint nap kapunk, kaphatunk. Az istentisztelet egy pontján – éppen az emlékezés és megerősítés jegyében – a keresztelőmedencéhez járulva mindenki emlékezhetett egy pillanatra Isten áldására, a keresztség szentségére.

Az alkalom a „Karitativity” címet viselte, és a drámajelenet segítségével magyarázatot is kaptunk erre az első pillantásra furcsa kifejezésre. A karitatív „activity” felidézte Jézus csodás tettét a Bethesdában, és eszünkbe juttatta, mennyire kiszolgáltatottak és magányosak vagyunk Isten és az ő segítsége nélkül. Ez számos további kérdést vetett fel: Mi a segítség? Milyen a segítség természete? Miért segítünk másokon – magunk miatt, vagy tényleg az ő boldogulásuk érdekében? Minek kell motiválni a segítséget?

Nehéz őszintének lenni ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, hiszen valahol mindenki érzi, hogy a segítségnyújtásnak van egy olyan aspektusa, ami az egész cselekedetet nagyon is öncélúvá teszi: minden egyes jótett, amit másokért hajtunk végre, végső soron a saját boldogságunkhoz járul hozzá. Ez természetesen semmit nem von le a cselekedeteink értékéből! De mindennek a felismerése hozzásegít ahhoz, hogy tudatosabban és koncentráltabban tehessünk másokért, illetve az ő szükségleteiknek megfelelően nyújthassunk segítő kezet. Ahhoz, hogy az adott pillanatban leginkább megfelelő jót cselekedjük, elengedhetetlen annak az elfogadása, hogy ezt bizony kicsit magamért is teszem. Az emberek így működnek. Az emberek igen, de Jézus Krisztus révén olyan példa van előttünk, ami folytonos inspirációt jelent számunkra.

Egy „első alkalomnak” szerintem épp ilyennek kell lennie: gondolatébresztőnek, emlékeztetőnek, ösztönzőnek és megújítónak – én nagyon örülök, hogy a Megálló és Benkóczy Péter lelkész ezzel az üzenettel indította a 2013. évet, mert mindezek tudatában talán kicsit könnyebb lesz jónak lennem.

A következő alkalom mottója: „Ál/arc” – 2013. február 3-án a szegregáció-integráció és elfogadás kérdését járjuk körül, változatlanul a Deák téri evangélikus templomban, igét hirdetni Smidéliusz Gábor lelkész fog. Reméljük, legközelebb te is velünk tartasz!

Szeretettel várjuk azok jelentkezését, akik szívesen vennének részt velünk együtt a következő Megálló szervezésében, esetleg szeretnének tagjai lenni a zenekarnak vagy a drámacsoportnak. E-mail címünk: koszi@koszi.net

Honlapunk a www.koszi.net oldalon érhető el, ahol az érdeklődők tájékozódhatnak az éppen aktuális általunk szervezett programokról is.

Értesülj azonnal a fontosabb programokról, táborokról:

Jelöld ismerősnek a KÖSZI-t a Facebookon: https://www.facebook.com/profile.php?id=100001842182512

Iratkozz fel a KÖSZI-hírlevélre úgy, hogy egy üres e-mailt elküldesz ide: koszihirlevel+subscribe@googlegroups.com

A KÖSZI által szervezett 12. Megálló – interaktív istentisztelet a Szívvel-Lélekkel Alapítvánnyal és a Deák téri Evangélikus Egyházközséggel együttműködésben valósult meg.