Dr. Kertész Botond így ír a bevezetőben munkájukról: „Kiinduló forrásom a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület ordinációs anyakönyve volt, amely 1783-1905-ig tartalmaz adatokat. Az ordinációs anyakönyvbe eredetileg a felszentelt lelkészek írták be önéletrajzukat. A dunántúli kötetbe azonban 1783-1785-ig több felszentelt lelkész önéletrajza nem szerepel, 1850-1867-ig egyáltalán nem tartalmaz adatokat, 1867 után pedig több-kevésbé részletes listák, táblázatok találhatók, melyekben a felszentelt lelkészekről néhány esetben alig derül ki több mint a nevük és ordinálásuk éve.
Az anyakönyvből hiányzó évfolyamokat (1850-1867, 1905-1920) más – megbízható, de sajnos kevésbé informatív – forrásból kellett pótolni. Az egyházkerületi közgyűlési jegyzőkönyvek közölték a felszentelt lelkészek nevét, időnként első szolgálati helyüket is. 1910 után néhány jegyzőkönyv nem közölte a neveket, ezeket az egyetemes egyházhoz beküldött püspöki jelentésekből sikerült megállapítani. Az 1783 és 1785 között hiányzó lelkészeket Hrabowszky György 1803-ban közreadott dunántúli névtárából (A dunántúli evangy. aug. conf. superintendencia predikátorai…) egészítettem ki.
Már a saját kézzel írt önéletrajzoknál is figyelemre méltó, hogy az adatok egy része több életrajznál hiányzik, 1850 után azonban még hiányosabbak volt a kutatás alapját képező források (Hrabowszky névtára, jegyzőkönyvek, jelentések) így az egyes lelkészek életútjait nem sikerült azonos mértékben feltárnom. Tervezem, hogy a kutatást folytatva időről időre bővítem a most felkerült „1.0” adatbázist, hogy minden fellelhető adat lehetőség szerint elérhető legyen az adott lelkészekről.
A kutatott több mint 200 év alatt az ordináció funkciója is változott. A kezdetekben csak a szabályszerűen, gyülekezeti szolgálatra meghívott lelkészjelölteket ordinálták. A türelmi rendelet után hirtelen kialakult lelkészhiányt csak évtizedek alatt tudták pótolni. Miután sikerült betölteni az új gyülekezetek lelkészi állásait egyre inkább az vált gyakorlattá, hogy a lelkészek először káplánként (segédlelkészként) szolgáltak felszentelésük után.
A 19. század második felében már nem is lehetett rendes lelkészi állásra meghívni a felszentelt lelkészeket és az önálló egzisztenciát nem jelentő kápláni időszak egyre inkább meghosszabbodott.
A 19. század végére, a 20. század elejére a gimnáziumi, illetve főiskolai tanári állások társadalmi és anyagi presztízse kezdte meghaladni a lelkészi hivatásét. A városiasodás és a társadalmi mobilizáció előre haladtával új lelkészi életpályák is megjelentek (önálló középiskolai hitoktató lelkész, missziói lelkész, szervező lelkész). A felszentelt lelkészek közül ezért többen karrierjük folyamán kiváltak a gyülekezeti lelkészi szolgálatból, vagy egyáltalán nem is végeztek ilyet. Ezek a személyek is szerepelnek az elkészült névtárban.
Az ordinációk feldolgozása csak alapját adta a kialakult névtárnak. Levéltári forrásként (elsősorban a lelkészek szolgálati helyének, illetve családi állapotának meghatározásához) Magassy Sándornak (1932-2003) „Onomasticon”-ját használtam, amely a határainkon belüli gyülekezeti anyakönyveket és jegyzőkönyveket dolgozta fel egy cédula-katalógus formájában. Használtam a nyomtatásban megjelent (sajnos igen kevésszámú) korabeli egyházi névtárat (1803, 1838, 1848, 1880, 1885, 1890, 1903, 1913), az alapvető egyháztörténeti kézikönyveket és adattárakat, néhány gyülekezettörténeti monográfiát és tanulmányt (Lásd a dokumentum végén közölt irodalom- és forrásjegyzéket.)
A helyneveket feltüntettem az előfordulás formájában és [] között a mai alakjában. Kivételt Bécs [Wien, A], Pozsony [Bratislava, SK] és a német városok esetében tettem, ahol csak a magyar név szerepel. A személyneveknél is feltüntettem az előforduló magyar névírási formákat. A kutatás további eldöntendő kérdése lesz, hogy személyek nevét milyen nyelveken, milyen névírási szabályok szerint tüntessük fel. Egyelőre minden esetben a magyar nyelvet használtam.”