Meg is lepett  kicsit – mármint a ránk való fogékonyság mértéke –, amikor őshonos dunántúli ismerősöm azzal állt elő, hogy ő  egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy Magyarország kiterjessze a szavazójogot  a határon túli, pontosabban az elcsatolt történelmi területeken élő magyarokra. Állampolgárság megadása, visszaadása ide-oda - ezt a békát nehezen, de még lenyelte, ám annak ellenére, hogy ő elkötelezett jobboldali értékeket valló s pártokat támogató ember, mégsem tud egyetérteni azzal, hogy az ország s a nemzet sorsába ilyen direkt módon, szemtelen nyíltsággal beleszóljanak ezek az árkon-bokron túli magyarok. Meg is volt rá az a „nagyon logikus” és „gyakorlatias” érve, amely tudom - eléggé sok pannon földön élő nemzettársam sajátja, nevezetesen:  az új állampolgárok nem fizetnek itt adót, és nem fogják elviselni, elhordozni szavazatuk következményeit. Értsd: dilettáns politikusok hülyébbnél hülyébb döntéseit a köz kárára.

Ha nem ismerném egyik-másik nemzettársam - finoman fogalmazva – sajátságos észjárását, gyötrődő, kicsinyes lelki világát, akkor egy-egy ilyen ömlengésre mélyen meg kellene sértődnöm. De jól tudom, hogy a 2004. december 5-i kutyakomédia ellenére, a magyarok döntő többsége mégiscsak bölcsen és józanul gondolkodik ezekről a kérdésekről, és nem kell újra és újra elmagyarázni, hogy minek mi a rendje, és mi miért van jól, és a nemzetegyesítés történelmi hozadéka lényegesen több mint a pillanatnyi filléres aggodalom.

Mégis elismerem, hogy ennek az adóforinton forgó aggódásnak meg az egyéb efféle racionális észérveknek megvan a maguk logikája, legitimitása - minden perverzitásuk ellenére.

A kádári „soft” szellemiségen felnövekvő generációk évtizedekig azt hallották, hogy odaát, messze vannak magyarul is értő román, csehszlovák, jugoszláv és szovjet munkásemberek, elvtársak, akiknek sorsát s jó dolgát intézik a csehszlovák, román meg szovjet elvtársak, a párt.   A béketáboron belül mindenütt minden a legnagyobb rendben, s mindenki törődjön a maga krumplilevesével... Hát nem csoda, hogy a kilencvenes évek derekán is kérdezgettek engem, a „románt”, hogy miként „bírom ilyen jól a magyart?”

Később, jöttek a Kovács László-féle ideológiai aktualizálások a 23 millió román humanoid vandálról, köztük az erdélyiekről, akik készülnek ellepni és felfalni a magyar Kánaánt, majd következtek Gyurcsány böszmeségei - s ez eltartott valahogy napjainkig.

Most tényleg -  teszem fel a kérdést – ezek a nem is egészen magyar, ilyen román, szlovák, szerb hibridek szóljanak bele a kizárólagos magyar belügyekbe? Az őshonos, echte magyarok életébe? Olyanokéba, akiknek nagyapja, dédapja talán még nem is magyarul dicsérte az Istent. Mert végül is a kérdés lényege az, hogy ki is a magyar?

A néhai, szép emlékű hegymászó, Erőss Zsolt vicce jut eszembe:

„Mikor lesz a székelyből román?  - Amikor Magyarországra érkezik.

 Na de mikor lesz belőle magyar?  - Amikor megmássza az Everestet.”

Ha valaki nem tudná, Erőss Zsolt volt minden idők legnagyobb magyar hegymászója, az első magyar állampolgársággal rendelkező olyan ember, aki megmászta a világ legmagasabb csúcsát, az Everestet. Történetéből csak annyit, hogy 1988-ban telepedett át a tündérszép Gyergyói- medencéből Magyarországra, s nem kis kínlódás árán lett a „román” Erőss Zsoltból „magyar” Erőss Zsolt - a megszokott sötét klisék és korlátolt gondolkodás okán. Ehhez azonban néhány nyolcezer méteres hegyet meg kellett mindenképpen másznia. A 2013-as kancsenzöngai balesetét követően pedig egyenesen nemzeti hőssé avanzsálták.

A most végződő szocsi olimpia után még egy választ lehetne adni a “Mikor lesz a székelyből magyar?” kérdésre:  „Amikor hetedik lesz az alpesi lesiklásban”.

Ebben az esetben Miklós Editre, a csíki székely lányra gondolok, aki a szinte nem létező magyar alpesi sízést a világ élvonalába hozta. Magyarán általa kerültünk fel egy új sportág térképére.

Fölösleges megidézni a történelmet, amelyben számtalan példát találunk arra, hogy mégiscsak magyar ez a huncut székely, meg a palóc, a csángó s a vajdasági is, még akkor is, ha  érte ma az ostobaság "Everestjét" kell megmásznia.

A fillérekért, adóforintokért és ilyen-olyan következményekért aggódó országféltő honfitársaimnak elmondhatom: ne aggódjatok, ne tőlünk féltsétek gyermekeitek jövőjét – a határok túloldalára került magyarok szavazata csak jelképes lesz. Egyrészt csak pártlistára voksolhatunk, másrészt, ha ad absurdum, minden szavazásra jogosult külhoni elmenne szavazni, 2-3 képviselőnél többet semmiképpen sem tud a nyers matematika szabályai alapján bejuttatni a bársonyszékbe. Ami a 199 képviselőnek nem több, mint 1-1,5%-át teszi ki. Ezzel az aránnyal szerintem elég nehéz lesz balfogásainkat, tévedéseinket legyúrni a mindent elszenvedő többség torkán. Másrészt, mi van azzal a sok százezer honfival, aki otthon sem adózik, aki segélyből, esetleg megélhetési bűnözésből él (és aki pl. egyedül élő idős embereknek szervez happeninget), vagy évek óta Európa,  a nagyvilág jobbik részét választotta önként otthonául, adózóhelyéül? A kérdés pusztán retorikai.

            Herédi Zsolt publicista gondolatait idézem: „Akiket a Kádár-éra agymosása sikeresen megfertőzött, és akikből a nemzeti érzést, kultúrát, történelmet törölte, azok számára mi még mindig csak egy kolonc vagyunk, akikről az jut eszébe, hogy hatalmas pénzeket, támogatásokat „nyelünk” el, és ezért nem megy nekik jól a soruk... De az a mérhetetlen haszon, amit például emberi erőforrásként nyer az anyaország a határontúli magyarokkal, még mindig nem tudatosult sokakban.”

            Nem mindegy, hogy értékes emberek tízezrei, százezrei kinek az erőforrását, dicsőségét, értékeit gyarapítják!

            Minden, itt-ott megnyilvánuló tudatlanság, önző ostobaság ellenére nagyon jólesik átélni, hogy a 94 év elszakítás után, most először teljes jogú magyar állampolgárként a délvidékiek, felvidékiek, kárpátaljaiak és erdélyiek beleszólhatnak nemzetük, országuk sorsába, ezzel a szavazással kifejezve szeretetüket, szolidaritásukat és felelősségüket a magyar nemzetközösséggel szemben. Ez többnyire most  jelképes gesztus, lehet nincs is közvetlen politikai hatása, mégis ez a közös megnyilatkozás több, lényegesen több mint a kínkeservesen befizetett néhány tízezer adóforint görcsös féltése.

            Mert, ha valaki nem tudná, a székely akkor is magyar, amikor nem mászik Everestet, amikor nem lesz hetedik az alpesi lesiklásban, amikor nem ír regényeket Uz Bence furfangos eszéről, amikor két deci pálinka után nem parolázik a medvével.