„E sorok íróját mélyen megrázta halála.” Nem, így nem lehet írni róla! Sokkal személyesebben kell elköszönni attól, akinek élete tipikusnak nem mondható, ám nagyon is jellemzően közép-európai, magyarországi történet. A forradalmár egyetemista, a börtönviselt lázadó, akinek aztán nem volt hely hazája egyetlen egyetemén sem, s aki mégis megtalálta a maga útját – legyen szó festészetről, irodalomról, műfordításról, filozófiáról, egyetemi katedráról. Karátson Gábor nélkül nem lenne ökológiai politika sem Magyarországon. Ajándéknak tekintem, hogy volt közös dolgunk, hogy sokat beszélgethettem vele, pontosabban: hallgathattam őt. Karátson Gábor akvarelljeit a Jelen(t)ések könyvéhez 2008-ban kiállította, majd kötetben adta ki az Evangélikus Országos Múzeum. Elsősorban e kötet kapcsán született az alábbi írás.

Álmomban verőfényes, napsütötte verandán ültem. Sűrű fehér függöny árnyékolta kissé a teret. Dolgoznom kellett. Bármilyen furcsa, Karátson Gáborról kellett volna írnom. Ültem a monitor előtt, emlékszem, nem hagyott nyugtot az aggodalom… Hosszú idő telhetett el, többször nekilendültem, újra és újra nyomot sem hagyva kitöröltem. Egyszer csak fülsiketítő lárma csapta meg a fülem. Kinéztem az utcára nyí- ló ablakon, hát hatalmas munkagépek araszoltak tömegesen a ház előtt – talán mint a tankok ’56-ban. Óriás markolófejek szakították föl az utat, tépték ki a fákat. Megszállottan dolgoztak, mintha nem is emberi erő, akarat irányította volna őket. Tehetetlenség, kétségbeesés lett úrrá rajtam. Már csak futtában pillantottam meg sem kezdett munkámra. Egyetlen szó jelent meg – ki tudja, honnan – a monitoron: Gábriel.

Ha szépíró lennék, írnék egy mesét. A történetben lenne egy férfi, akit megszólít az angyal:

– Indulj, Gábriel, a te Ninivédbe! Tudom az te cselekedetidet és az te fáradságodat és tűrésedet. Kiválasztottalak téged, akinek neve kétszeresen is az Isten Fia megtestesülésére mutat, szedd össze mindazt, amire szükséged leszen!

– Ha kiválasztasz, mire lehet még szükségem? – kérdi alázattal Gábriel.

– Tégy a te tarisznyádba némi kenyeret, hogy tápláld a testet, mely a festőnek is egyik lényege. Tégy bé még ecsetet és ceruzát, rajzolásra finom papirost. Bízd énreám a többit.

Gábriel úgy is tött. Feltarisznyálta magát annak rendje és módja szerént, s megindult a hosszú útnak, melyről nem tudhatta még, hová is vezet. Ment, ment napra nap, fáradhatatlanul. Hegységek között, zuhatagok alatt vezetett az útja, hatalmas, eleven táj vette körül. Fények és hangok, színek és ködök kavarogtak körülötte. Kazlaknak dőlve megpihent, s roskadozva ment tovább. Így vitte tarisznyáját, benne ecsettel, így vitte a szí- vét, tele kételyekkel és kérdésekkel, s így a lelkét, tele könnyekkel.

Egyszer csak, váratlanul, mint egy titkos jelszóra megnyíló mesebeli barlangbejárat, megnyílt előtte egy ajtó – nem, nem is igazi ajtó, tán csak egy rés, egy repedés, ahol besétálhatott a hegység forrón dobogó szívébe. Amikor térdre roskadt, s elővette festőszerszámait, hogy imádsághoz fogjon – hiszen mindenki a maga nyelvén imádkozik –, nagy szóval kiáltott az angyal:

– Kicsoda volna méltó arra, hogy megnyitná az könyvet, és felbontaná annak pecsétit?

És senki nem vala sem mennyen, sem földön, sem föld alatt nem vala, az ki az könyvet megnyithatná, és abba nézhetne. Gábriel erre igen sír vala. Mígnem egy a vének közül így szóla: Ne sírj! Ímé a Júda oroszlánjának diadalja! S a megöletett Bárány végigkocogván az üvegtengeren, trónusra szálla, hogy megnyissa az könyvet.

A lapra, amit Gábriel maga elé készített, törékeny ceruzavonalakkal különös írásjeleket rótt. A föld porát szórta köréjük, s könnyeivel áztatta. Kérdéseit imádkozta a papírra. Látvánnyá, láthatóvá tett olyat, ami nem mindenkinek adatik meg látni.

A „mese” végének valahogy így kellene szólnia: Magához térvén meglepte, amit alkotott. De meglepte a barlang is, ahol hirtelen hallani kezdte a nagyváros dübörgését. Bántotta az ablakon beáradó bűz, a villódzó műfények. A műteremben térdepelt, a priccsen a könyvek könyve, előtte papírok, ecsetek, kész és félkész vagy lemosott, könnyáztatta lapok. Imák. Gábriel-János Patmoszon.

Magához térvén meglepte tehát, amit alkotott, ami kitaláltatott, ami alkottatott általa. Hogy éppen így akart volna imádkozni? Hogy éppen ezt akarta volna festeni? Hogy megértette-e? Hogy mások megértik-e általa? A teremtés pillanatában ez végső soron talán mindegy is. A látás számít, a megmutatkozó, a megszemélyesített, akit talán elképzelni sem tudtunk. Jézus testet öltésében realizálódik valójában, hogy mi Isten képmásai vagyunk.

„Nem Isten profanizálása ez – így Pilinszky –, hanem az ember megszentelése, minden embernek és minden valóban emberinek a megáldása.” Mégis: az igazi művész – bármennyire is az önazonosságot keresi, ráébred, csak Isten magánvaló. És saját magát is csak őbenne találhatja meg. A legszentebb feladat ennek az élménynek a megformálása: az Isten dicsőítése. (Hugo Ball)

„Vél-etlen” – vallotta Karátson Gábor a képeiről. Megfeszített akarat vezette azon az úton, amely az előre még csak nem is vélt képekhez vitte… Emlékszem gyerekkoromból egy furcsa kifestőkönyvre. Festék lehetett a lapok anyagába vagy a lapok közé préselve, nem tudom, hogy működött. A lényeg az volt, hogy csak tiszta, vizes ecsettel kellett rámennünk a felületre, és feloldódtak, megjelentek a színek, amelyek addig teljesen el voltak rejtve előttünk. Nagy meglepetések persze nem értek: a fenyő zöld lett, a medve barna, a nap pedig aranysárgán sütött, ahogy ez elő van írva. Mégis, a gyerekfejjel megrendítő élmény ma is bennem él: mintha valaki ott lett volna a papírban, a papír mögött.

Gábor százszor lemosta, újrarajzolta, -festette a lapokat. Kínlódott, és kérdésekkel ostromolta az „alapanyagot”, miközben reménykedett, hogy valami, Valaki megkönyörül rajta. Ha elképzelem a szituációt: térdelve fest, a sezlon szélére téve a papír, baljában a Biblia, jobbjában ecset, körülötte a festékek – hiszem, kell is, hogy Valaki könyörüljön rajta. „Hogy Isten valóban ott áll-e mindig a küszöbön, vagy éppen csak a fal másik oldalán, kérdezni lehet, de tudni nem; én legalábbis nem tudom, de vannak az életünknek olyan pillanatai, amikor hirtelen, egész közelről, majdnem megmutatkozik” – vallotta.

Karátson Gábor a fogalmi gondolkodásnál ősibbnek tartott képi gondolkodással akarta megközelíteni a rejtett tartalmakat. Megközelíteni és láthatóvá tenni. Talán megérteni, de semmiképpen nem a hagyományos, fogalmi szinten, hanem a mélyebb, ősibb valóság szintjén. Festészete nem látomásos erejű, hanem látomásos. Közvetítő. Teremtő. Így semmiképpen nem illusztráció, hanem legalábbis fordítás – képnyelvre. Akár a bibliai szöveg egyfajta szubjektív újrateremtése. Ezért is nehéz megbirkózni a képekkel, a bibliai akvarellekkel korlátozott fogalmi nyelvünkön. Mintha mások imájával imádkoznánk: vonz, elsodor, magával ragad vagy hidegen hagy.

Még evangéliumi akvarelljeiről sem mondhatjuk, hogy a sok évszázados keresztyén ikonográfiai hagyomány határozza meg őket. Mennyivel inkább igaz ez a Jelenések könyvére! Arra a könyvre, amely sokak számára a legidegenebb, legtalányosabb szöveg a Szentírásban. Nem elrettentő prófécia – mondta bátorítóan róla egy idős lelkész –, hanem vigasztaló irat, egy csodálatos liturgia leírása.

Rokon ez a gondolat Pilinszkyével: „…a szépség jelenléte néma. De legalább látható. A jóság jelenléte azonban még a szépségnél is titokzatosabb, mivel nemcsak néma, de láthatatlan is. (…) A végítélet várását nem utolsósorban táplálja a belénk oltott mélységes valóságvágy. Hogy színről színre lássunk végre: mi is volttörténetünk igazi sorsa, természete. A végítélet ilyen értelemben nem egyéb, mint a tiszta jónak, vagyis a főszereplőnek, Isten Bárányának »színeváltozása«: a dolgok és történések láthatatlan tengelyének boldog felismerése.”

Ez a „színeváltozás” nemcsak a Bárányé, hanem a dolgoké, földi dolgainké, amely Karátson Gábor képein tetten érhető. Mennyiben más világot tár elénk, mint a régi, jelenéseket festő mesterek, Cranach vagy Dürer! Az ő más világukat változatlan optikai törvények határozták meg. Az ő Ninivéjüket és Jeruzsálemüket építész tervezte, és kőművesek építették; az ő asszonyaik húsból vannak, lovaik orrán dől a pára, és rézharsonákat fújnak az angyalok. Karátson Gábor jelenésakvarelljeinek kulcsszava szerintem az átlényegülés. A képeken láthatók foglalata nem a földi dimenziók. Talán nem is érdemes véges számú, három vagy négy dimenzióról beszélnünk, hiszen éppen e máslét a képek lényege. Bár a negyedik mégis fontos lehet: s ez a meditáció ideje.

Az Igéből egy-egy szót, kifejezést olvasunk a lapok szélén – jó protestánstanító hagyomány-e, vagy a meditáló alapállása? A szó meglódíthatja a gondolatot, értelmezhet és támpontot adhat, vissza-visszahoz a kiinduláshoz. Amit látunk: foltokban fölvitt, elmázolt, még inkább szét vagy éppen összefolyatott színek. Gyönyörű, ragyogó foltok: kazlak és ért vetés aranya, a gyimesi sár föld barnája, fáradt rózsaszín, vér-, lángvörös és bíbor, a végtelen tengerek kékje, az örök tavasz friss zöldje, viharfelhők fenyegető szürkéje. Ezek a foltok mégis testetlenek, bár sejtjük a körvonalakat: a kazlat, a várost, a trónust, a csillagot, a tűzzel „egyelített” üvegtengert. Színük ugyan van, mégis anyagtalanok, hisz az anyagból épp csak színük maradt. Éppen az akvarelltechnika könnyedsége és áttetsző volta teszi lehetővé az anyagtalanságnak ilyen nagyszerű látványát.

A foltok között lebegő, remegő alakok. A lehető legkevesebb és leg- finomabb ceruzavonallal érzékeltetett testek – pontosabban „nemtestek”, színeváltozottak. Angyalok sarlóval, harsonával és apokaliptikus lovak, a fenevad, a napba öltözött asszony vagy maga Gábriel-János asztráltestekként ministrálnak, vesznek részt az utolsó, az örök, mennyei liturgiában. A festő – és segítségével a szemlélő – szabadon közlekedik a láthatóban és a láthatatlanban, abban, ami bévül van, és ami kívül, abban, ami elmúlt, és abban, ami el sem jött még: a patmoszi János leírása, saját ökológiai katasztrófával fenyegető korunk és a várt és hitt második eljövetel között. Vagy még azon is túl. Így lesznek ezek a lapok törékeny pillanatokká, és sűrűsödnek mégis állandóvá, örökké. Képpé fogalmazódnak rebbenékenyen, kételyekkel teli, mégis éber hittel.

A festőt munka (imádság) közben – hite szerint – valamiféle földöntúlinak hitt akarat irányította. Azt vallotta, meglepetésként kell érnie az eredménynek, másképp nincs értelme. Hogy éppen ezt akarta volna festeni? Hogy a kinyilatkoztatást megértette-e? Hogy mások megértik-e általa? A teremtés pillanatában ez végső soron talán mindegy is. A látás számít, a megmutatkozó, a megszemélyesített, akit talán elképzelni sem tudtunk. És akire most ráismerünk. Mi: tükör által homályosan, de van, aki egyre élesedve.