Várok – hogy elsötétüljön, hogy elkezdődjön, hogy átöltözzenek, hogy elkészüljön a fotó, hogy megérkezzen mindenki.

Tapsolok – sokat, nagyon sokat, hogy belesajdul a tenyerem.

Mosolygok – végig, végig, már fáj az arcom, de mi mást tehetnék.

Ámulok – hogy milyen gyönyörűek a tizenkettedikes lányok, hisz ezt eddig észre sem vettem! Már nem is tizenkettedikes diákok keringenek a vakító fehérben, hanem felnőtt hölgyek, akik elindulnak és itthagynak minket.

Nem hiszek a szememnek – hogy milyen fessek a tizenkettedikes fiúk, hisz ezt eddig észre sem vettem! Már nem is tizenkettedikes fiúk ropják a Charlestont, pörgetik a párjukat, hanem felnőtt urak. Terveket szőnek, lépnek előre, hátra sem néznek.

És sírok, egyre csak sírok – Réka kerekesszékes táncán, Lilla ritkán látott mosolyán, Gabi hullámzó haján, Noel elegáns mellényén, Viktor koncentráló arcán.

De leginkább Réka kerekesszékes táncán. Viszem magammal haza mosolygó arcát, elteszem magamnak a következő hétre, hónapra, érettségire, évzáróra, évekre, egy életre. Köszönöm nektek, Fasori tizenkettedik cések!