Tíz éve még a lakosság háromnegyede, ma már alig több mint fele vallja magát az említett felekezetek hívének. Eközben az egyházakhoz nem kötődők aránya 15%-ról 18%-ra, a rejtőzködőké pedig 11%-ról 27%-ra nőtt. Bár Magyarországon a szekularizáció úgymond szabályszerűen zajlik (magasabb vallásosság a falvakban élők, az idősebbek és az iskolázatlanabbak körében), a gyakorlatban ez nem mindig érvényesül. Az evangélikusoknál például a lakossági számarány – a tankönyvi tétellel ellentétben – a végzettségi szinttel együtt emelkedik. 

Érdekes eredményt kapunk, ha a szekularizáció szintjét a gazdasági fejlettséggel vetjük össze. Az alacsony vásárlóerő Észak-Magyarországon és Dél-Dunántúlon a vallásosság viszonylag magas, a Délkelet-Alföldön azonban alacsony szintjével jár együtt. A magas vásárlóerő pedig a fővárosban és tágabb környezetében gyenge, Nyugat-Magyarországon viszont erős vallásossággal társul.

Ami a politikai identitás és a vallás kapcsolatát illeti, a felekezeti kötődések és a jobboldali szavazatok megyei arányszámai között pozitív a korreláció, a radikális jobboldali szavazók esetében viszont nem mutatható ki semmilyen összefüggés. A baloldali/liberális szavazók aránya pedig nem a felekezet nélküliek, hanem a vallásukat eltitkolók jelenlétével mutat összefüggést. A vonatkozó hipotézis szerint a válaszmegtagadás egyfajta ellenzéki önkifejezésként is értékelhető. (A vallásukat eltitkolók fele egyébként a nemzetiségi hovatartozásáról sem nyilatkozott.)

A legfontosabb kérdésre – hogy a 2,7 millió rejtőzködő között hogyan oszlanak meg a vallásosak és a vallástalanok – nem adható egzakt válasz; csak valószínű és kevésbé valószínű lehetőségek vannak, ahogy az a szóban forgó tanulmányból is kiderül.