Amikor a történelem egy kicsinyke szegletének a valóságában Jézus mint ember itt élt a világban, kialakult egyfajta viszony közte és az emberek között. Voltak, akik követték őt, voltak, akik megvetették. Volt, aki megragadta, és volt, aki ellökte. Betegeket vittek hozzá, hogy rájuk tegye a kezét és meggyógyuljanak. Mások úgy hallgatták, mint a nagy rabbit. Voltak, akik kenyérszaporító, „gondűző” királlyá akarták tenni, voltak, akik mint tanítót, csodatevőt vagy prófétát ismerték. Mások politikai ellenfelet láttak benne, ezért megtagadták és üldözték őt. Egyesek szemében trónkövetelő, másokéban kritikus próféta. Sőt akadtak olyanok is, akik a Római Birodalom exponensét, ellenségét látták benne; de volt ő a zsidók évezredes hagyományának a megtörője vagy a hagyományok ióta szerinti betartatója. Mindenki más embert ismert fel Jézusban. Volt, aki a félelmét, volt, aki a reménységét vetítette ki rá. És emberileg nagyon is úgy tűnt, nagypénteken tragikusan véget ért a történet: meghalt a nagyreményű, Jézus nevű ember, mert félreértették, mert feláldozták. Ám azzal senki nem számolt, hogy harmadnapra jön a feltámadás!

Húsvét pontosan azt jelenti, hogy túllépünk az emberi léptéken, dimenzión. A zsidó pészach szó (páskaünnep) jelentése: ugrani, átugrani, átlépni. A húsvét tehát átlépés a történelemből az üdvtörténetbe. A végesből és a korlátoltból átlépünk a végtelenbe, az örökkévalóságba, merthogy a feltámadás ténye által megváltozik a teljes viszonyrendszer. Még ha azt az emberi szem nem is lehengerlő módon látja, a létezésnek minden porcikája átalakul, átrendeződik. „Mert amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg nem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9)

Örökkévalóság! Hogyan lehet ezt megragadni? Egyedül a feltámadott, „ne érints engem”-et parancsoló Jézus Krisztus által! Első olvasatra olyan megdöbbentő lehet Jézusnak ez a szigorúsága: Mária örömében önkéntelenül is meg akarja ölelni, meg akarja érinteni őt, mire Jézus azt mondja: „Ne érints engem!” És ebben a három szóban benne van minden! Jézust már nem lehet megölelni, nem lehet hozzáérni, most már nem lehet csupán emberként kezelni. Mária boldogsága arra néz, hogy Jézus újból velük van, aki elveszett, hazatért. Jézus azonban nem a tékozló fiú, akit hazatérve megölel az apja, őt már nem lehet emberi mivoltában kezelni. Mert az ember teremtmény, Jézus viszont az Isten. A feltámadott isteni mivoltában megváltoztatja azt a mély emberi viszonyt is, amely addig mint történelmi személyt kötötte az emberiséghez. Radikális változás ez az ember és az Isten viszonyában. Ezentúl ő ragad meg téged, ő szólít meg téged, ő jön hozzád személyesen.

Így szólítja meg Jézus Máriát. A fájdalom, a keserűség, a reménytelenség állapotában Mária nem ismeri fel az Urat. Nézi, de nem látja. Viszont abban a pillanatban, amikor Jézus nevén szólítja őt, felismeri mesterét.

Ne érints engem! – halljuk a határozott kérést. Mária előtt már nem az az ember Jézus áll, akit a tanítványok megszoktak, akit megérintettek, akit a nép szeretett vagy elutasított, hanem az Isten, a Megdicsőült áll előtte. S amikor Jézus megszólítja a kereső, tapogatózó embert, akkor egyszerre látsz, hiszel, és életed megváltozik. Akkor észreveszed, hogy megnyílt az ég, és személyesen Isten szólít meg téged!

Ne érints engem! – mondja a Feltámadott e kulcsfontosságú szavakat, mintha csak azt mondaná, ne érints, mert nem vagyok ereklye! Gondoljunk csak bele, az ereklye lényege a kézzelfoghatóságában van. Az ereklye mint materiális dolog mindig utal valamire. Nem ő maga az Isten, de Istenre utal a hívő ember számára. Az ereklye olyan tárgy, amely jelzi a lényeget, és Jézus pontosan ezért nem érinthető! Ő nem utal az Istenre, hanem ő maga a lényeg!

Ha Jézus nem támad fel a halálból, akkor talán mint mártírhalált halt prófétának, neki is emlékművet állítanak. Ha Jézus egy nagy történelmi, szellemi ereklyévé változik, akkor nincs húsvét, akkor nem ér semmit a reménységünk, nem ér semmit a hitünk. Ám felszólító mondatával Jézus pontosan arra figyelmeztet, hogy ő nem mint történelmi személy támadt föl, hanem benne Isten megdicsőült valósága mutatkozik meg. Jézus nem eszköz, amely utal Istenre, hanem maga az Isten.

Többé nincs semmilyen korlát, amely elválasztana engem Istentől. Mert Jézus élete nem történelmi esemény, hanem üdvtörténeti valóság. Ebben a valóságban élek, ebben a valóságban élünk mindannyian az első húsvét óta, Jézus jelenlétében.

Nincs annál nagyobb csoda, nincs annál nagyobb szeretet, mint mikor neveden szólít téged! „Mária!” – veled van az Isten! Zengjünk ezért ezen a húsvéton is dicső halleluját!