Jelentkezett is két utasjelölt, egy görög és egy ciprióta, meg is beszéltük, hogy délelőtt tízkor a Déli pályaudvarnál felveszem őket.

Eltelt az idő, már jó egy órája vártam őket. Túl voltam a tízórain, s kezdtem elveszteni a türelmemet, amikor telefonáltak, hogy kicsit késnek. Még egy órácskát rostokoltam, újabb telefon, hogy már úton vannak, igaz, nem ők, hanem akik helyettük jönnek. Déltájt meg is érkezett két fekete-afrikai srác, egy szatyorral, illetve egy kicsi sporttáskával a kezükben.

Az első gondolatom az volt, hogy gyorsan lelépek. Aztán megmozdult a lelkiismeretem: nem lehetek rasszista, el kell vinnem őket. Megállapodtunk. Elindultunk.

Épp csak kikanyarodtunk az Alkotás útra, amikor elkezdtem kérdezgetni őket, honnan jöttek. Mondták, hogy Fekete-Afrikából érkeztek, nagyon kalandos úton. Tovább faggattam őket, hogy igen, de most éppen honnan jöttek. Az egyikük teljes természetességgel válaszolta: „From the camp.” (A táborból.) „De milyen táborból?” – kérdeztem egyre gyanakvóbban. „From Bicske” (a bicskeiből) – hangzott a válasz.

Ekkor már megszólalt a vészcsengő: utasaim illegális bevándorlók, akik más megoldás nem lévén, épp az én autómban szeretnének Németországba jutni. Így én nem egy spórolós, környezettudatos autós vagyok, hanem bűnsegéd vagy rosszabb esetben embercsempész leszek – Ausztriában vagy Németországban. Az osztrák vagy a német rend- őröknek ugyanis alighanem hiába magyaráznám, hogy én nem is ismerem őket.

Végigfutott a fejemben várható forgatókönyv: német rend- őr megállít, kéri a papírjainkat; nekik nincs, vagy van, de hamis. Én talán magyarázkodni próbálok, igazgató vagyok, evangélikus, Martin Luther Bund. Semmi sem segít, rács mögé kerülünk mindhárman, s másnap vagy harmadnap váltanak ki a német kollégák. Ekkor már előbújt belőlem a racionalitás, és elköszöntem útitársaimtól. Remélem, hogy végül eljutottak úti céljukhoz. Azért még néha kínoz a kérdés: rasszista vagyok-e?