- Mik az iszlámnak és a terrorizmusnak azok a közös alapgondolatai, amelyek az erőszak felé irányulnak? 

- Az iszlám vallás és a terrorizmus összemosása alapvetően téves. Ez a hiba többnyire abból fakad, hogy az iszlámot azonosítják a dzsihád tanával, amely kétségtelenül fontos szerepet tölt be ebben a civilizációban. A dzsihád azonban rendkívül összetett fogalom, ráadásul történetileg és területileg sokat változott az idők folyamán. Jóllehet az iszlámnak a háborúval kapcsolatos és a más vallásúakkal szembeni magatartási szabályaiban jelen van az erőszak, de ebben nem kivételes; az európai kereszténység is csak a 16–17. századi fundamentalista vallásháborúk szörnyű következményeit látva jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy a vallás nevében nem lehet, nem szabad háborút indítani. Az iszlám történelem legnagyobb részében a dzsihád elsősorban nem támadó, hanem sokkal inkább védekező háborút és önfejlesztő mentalitást jelentett. Csak az utóbbi évszázadban (kivált az utolsó ötven évben) tolódtak el a hangsúlyai egyes társadalmi rétegekben és területeken, mindenekelőtt a Közel-Keleten kialakult áldatlan állapotok miatt.
Míg korábban a dzsihád célja alapvetően a vallástörvény érvényesítése, előírásainak betartatása és a muszlimok védelme volt, ami nem feltétlenül jár együtt erőszak alkalmazásával, az utóbbi évtizedekben a muszlimokat ért valós vagy vélt sérelmek miatt kialakult egy olyan felfogás (ezt nevezik iszlámizmusnak, politikai iszlámnak stb.), amely a korábban másodlagos dzsihádot mintegy alapkötelességgé teszi, a vértanúságot pedig legfőbb erkölcsi értéknek nyilvánítja. Ezeket a nézeteket azonban a muszlimok többsége ma sem osztja, és az iszlám előírásainak és a hagyománynak megfelelően elítéli, helyteleníti az öngyilkos merényleteket (mint az öngyilkosságot általában).

- Igaz-e Ön szerint, hogy keresztény és iszlám kultúrák/civilizációk harca folyik a világban? 

- A keresztény és az iszlám kultúra harcáról lehet beszélni, de nem túl értelmes. Elsősorban azért nem, mert a nemzetközi küzdőtéren olyan, hogy keresztény világ, már régen nem létezik. A keresztény Nyugat már a kora újkorban egyre inkább európai Nyugattá vált, amely mára – a politika síkján mindenképpen – nyíltan megtagadta keresztény gyökereit. Az úgynevezett Nyugat mostani problémái a más vallású és kultúrájú csoportokkal kapcsolatban – akár a saját területén, akár a világ bármely részén – jórészt épp abból fakadnak, hogy nem rendelkezik szilárd identitással (eltekintve attól nagyképű, semmire sem alkalmas meggyőződésétől, hogy a demokrácia egyedüli hordozójaként tanítania kell az egész világot). Nem hiszem, hogy „trendi”, de úgy látom: a mi részünkről a vallások/civilizációk közötti mai feszültségek egyik legfőbb oka (a gazdasági, katonai és hatalmi erőfölénnyel való visszaélésekről most nem szólva) az az ateista bigottság és elbizakodottság, amely rettentően korrekt politikailag, de képtelen tisztelni a másik meggyőződését, ha az történetesen vallási. Ezért aztán nem érzi a határokat, de persze közben nem egyenlő mércével mér.

- Ön szerint mi az a pont, amíg még egy vallással kapcsolatban kritikai véleményt lehet megfogalmazni és mi az a pont, amikor az már vallási érzékenységet sért?

- A tudomány a valláskritikát ugyan már rég feltalálta, de szerintem nincs szükség a vallások kritikájára; mert hogyan lehetne cáfolni (akár tudományosan, akar köznapi okoskodással) azt, ami hit kérdése. Kritizálni a hipokritát, a színleg vallásosat, a vallását rosszul, rosszra használót és mindenekelőtt a túlbuzgót kell (kiváltképpen is azt, aki erőszakra szólít fel); az alapvetően békés, jámbor életre hívó nagy világvallásokat pedig Isteneikkel és alapítóikkal együtt békén kellene hagyni. Mai világunk legfőbb baja talán éppen az, hogy mindenünnen a túlbuzgók hangja hallatszik.