A Covid miatti bezártságban szükségünk van arra, hogy legalább gondolatban kimozduljunk egy kicsit. Ma ezért egy harminc évvel ezelőtti nyári kalandot osztok meg a kedves olvasókkal.

1991 nyarán feleségemmel Izraelbe utaztunk. Ez a rendszerváltás utáni évben volt, amikor többszörösen is eufóriában éltünk. Vége lett a régi, nem szeretett rendszernek, új esélyt kapott az egyház és az egyházi szolgálatot végzők is. Akkor vezették be például a hitoktatói óradíjat, amelyet előre nem kalkulált, reményen felüli ajándékként vehettünk fel. Utunk anyagi fedezetének nagyobb részét ez a forrás biztosította. Így is nagyon körültekintően és takarékosan kellett szervezni a kirándulást, mert az akkori szegénységben nekünk minden nagyon drága volt. Viszont boldoggá tett, hogy valóra válhat a régi nagy álmunk: egyszer személyesen is végigjárhatjuk azt a vidéket, ahol az Isten szeretete a földig ért, ahol egykor Jézus Krisztus járt, és ahol az életét is adta értünk.

Magánszervezésben mentünk, hogy azt nézhessük meg, amit mi szeretnénk, és hogy ne kelljen egy csoporttal továbbrohanni, ha mi többet szeretnénk időzni egy-egy számunkra fontos vagy kedves helyen. Fontosnak tartottuk, hogy a klasszikus látnivalók mellett legyen lehetőségünk egyedi programokra is, például egy jót gyalogolni Galilea vidékein, fürödni a Genezáreti-tóban, amelynek vizén járva Jézus odasietett a veszélybe került tanítványaihoz, és így tovább. Szervezett úton nem lett volna lehetőségem lemenni például a Jeruzsálem alatt húzódó Hiszkijjá-alagútba sem, amelynek építéséről az Ószövetség is tudósít (2Krón 32,30), és amely a választott nép történelmében több esetben is döntő szerepet játszott. Az Újszövetség a vakon született ember meggyógyításánál tesz említést a Siloám taváról, amely ennek az alagútnak a végállomása.

Kéthetes szentföldi körutunk számtalan élménye nem fér bele ennek a cikknek a keretébe, mint ahogy a szervezés nehézségei sem. Jelzésszerűen legyen elég annyi, hogy abban a régi, internet előtti világban itthonról nem sikerült retúr hajójegyet vásárolnunk, csak egyirányút Izraelig. Megérkezésünk után az első feladatunk az volt, hogy megvegyük a visszaútra szóló hajójegyet Ciprusra. Örültünk, hogy sikerült. Csak később vettük észre, hogy valami mégsem stimmel teljesen – hogy a hazautat se ússzuk meg izgalmak nélkül.

Haifán, Izrael földközi-tengeri hajóállomásán a kilépéskor szokásos útlevél- és vámvizsgálat alkalmával a vártnál sokkal nagyobb figyelmet fordítottak ránk... Időben odamentünk a kikötőbe, mert tudtuk, hogy az izraeli ki- és belépési ellenőrzés alapos és hosszú, de hogy három órát foglalkoznak csak velünk, ami miatt majdnem lekéstük a hajót, azt nem tudtuk mire vélni...

Két egyenruhás tiszt félreállított minket, és mindenről alaposan kifaggattak. Merre jártunk, hogyan mozogtunk az országban. Megmutattam az Izrabus-bérletet és a -menetrendet is, de még a buszok számairól is „levizsgáztattak”. Érdekelte őket, hogy kikkel találkoztunk, hogy hol szálltunk meg, hogy mi volt az utazásunk célja és a többi. Hátizsákunkból a kétheti szennyes ruhát is kipakoltatták és egyenként végigtapogatták. Az útra csomagolt kenyerünket még meg is röntgenezték! El nem tudtuk képzelni, hogy mit kereshetnek. Az érdekelte őket a leginkább, hogy miért magánúton jöttünk Izraelbe, és hogy miért Ciprus felől...

Évekkel később olvastam egy könyvet az izraeli titkosszolgálatról. Ott említették, hogy az orosz KGB [a Szovjetunió állambiztonsági feladatokat ellátó szerve 1954 és 1991 között – a szerk.] Izrael elleni kémközpontot működtetett Cipruson. Ekkor állt össze: az izraeli tisztek azt kontrollálhatták, hogy ezek a kelet-európai fiatalok nem tőlük jöttek-e... Végül megértették és elfogadták, hogy az út így volt számunkra a legolcsóbb. Ekkor jó utat kívántak.

A mi félelmünk viszont abból fakadt, hogy a hajójegyünkre az azt kiállító adminisztrátor a feleségem útleveléből rossz adatokat másolt át. A régi okmányokban még szerepeltek olyan másodlagos információk is, mint például az igazolvány tulajdonosának magassága, szeme színe és hasonlók. Így a feleségem első útlevelében a magasságnál még ez állt: „növésben”, a szeme színénél: „barna”. Az adminisztrátor valami okból ezeket írta át a jegyen a vezeték-, illetve a keresztnév helyére. A feleségem alkalmi neve így az lett: „Növésben Barna”. Tartottunk attól, hogy ezzel a jeggyel nehéz lesz majd feljutni a hajóra, de ott nem volt semmi probléma, ez fel sem tűnt senkinek. Másra fókuszáltak...

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 11–12. számában jelent meg 2021. március 21-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.