Szervezőként a következőkben arról osztok meg néhány gondolatot, milyen indíttatás nyomán került sor a konferencia megrendezésére. A kórházlelkészi megbeszélések egyikén, amikor az éves találkozókról, önkéntes beteglátogatók összefogásáról beszéltünk, egyikünk felvetette: az önkéntesekre mindig gondolunk, de ránk, lelkészekre, akik sokszor egyedül járjuk a kórházakat, ki gondol? Komolyan vettem a kérdést és felvettem a kapcsolatot dr. Faragó Artúr atyával, a Váci Egyházmegye kórházlelkészi-lelkigondozói szolgálat vezetőjével. Megkérdeztem, hogy lehetséges-e, hogy közösen vágjunk neki ennek a feladatnak? Megrendezhető-e ez az ökumenikus konferencia Vácon? Korábbi közös munkánk tapasztalatai alapján reménykedtem a lehetőségben. A reményem beteljesült és azonnal nyíltak a püspöki palota kapui. Ezután egyik gondolat adta a kilincset a másiknak. A betegek felől indultam, mint mindig. Bármely felekezetű kolléga nem a vallási hovatartozással találkozik elsőrendűen a betegágynál, hanem a szenvedéssel. Az ezzel kapcsolatos kérdésekre adott válasz jelentett a napban egy közös pontot. Erről mindig lehet és kell is tanulni, személyes hittapasztalaton átszűrt válaszokat adni.

Tudatos volt az is, hogy mindhárom felekezet részéről legyen előadó, mely ezt az igazán nagy témát, mint a szenvedés, saját színeiben mégis közös nevezőre tudja hozni. A személyes, nyitott, és minden további történést befogadó hangot Németh Zoltán szólaltatta meg az Evangélikus Gyülekezeti Missziói Osztály igazgatójaként. Gecse Attila, a Miskolci Megyei Kórház református lelkésze pedig számos konkrét példával tűzdelte előadását, rámutatva arra, hogy teljes jelenléttel lehet megérteni, mitől is szenved az, akihez küldettünk. Hol van a lényeg abban, amiről a meglátogatott ember beszél. Tette mindezt azzal a hévvel és odafordulással, mintha frissen került volna a szenvedők mellé. Mégis érződött az eltelt évekből az az alázat, ahogyan belelép a fájdalmát vivő ember lépésritmusába. Meggyőződésem, hogy a legnagyobb őszinteséget, érzelmi és teológiai intellektust érdemli a szenvedő ember a kísérés folyamán. Ezért törekedtem arra, hogy az előadások sorában a teológiai alapvetés is helyet kapjon. Megszólaltatva azt, hogy lényegileg minden felekezetnek Krisztusra kell irányulnia, aki nem Isten logikai válasza a szenvedésre, hanem annak valósága, hogy Isten jelen van. A nagy kérdés a szenvedésben: kivel találkozom? – hangzott dr. Török Csaba teológiai tanár gondolataiban. Fontosnak tartottam vendégként, hogy a teológiai alapvetés a házigazdánk felekezetének képviselőjétől hangozzon el. Megbecsülve nyitottságukat és a nap létrejöttéhez adott minden segítségüket.

Az egyes előadások között az Artúr atya által választott énekekkel éltük meg az elhangzottakat és próbáltunk felkészülni a hallottak gazdagsága után az újabb előadás mondandójára. A komoly témában egy kis szünetet tartottunk az ebéd erejéig, melyre szintén Beer Miklós püspök úr és Artúr atya vendégei voltunk. A konyhás nénik és a váci lelkigondozó csapat is mindent megtett a kényelmünkért. Figyelemmel a messziről érkezőkre, nélkülözhetetlen volt ez a sokszor természetes és láthatatlannak tűnő munka.

Bár estig tudtuk volna még az előadókat hallgatni, de ha már Békéscsabától Nyíregyházáig képviselte a hallgatóság a felekezeteket, azt szerettem volna, hogy legyen ez a személyes találkozás lehetősége is egyben. Lelkészekkel. önkéntesekkel és egymással is. Ezért próbáltam kis csoportos formában szimbólumokkal megfoghatóvá tenni a szenvedés nagy témáját. A négy kis csoport vezetését kolléganőim és két előadónk vállalta. Köszönet érte. Szándékosan nem a hagyományos felekezeti szimbólumok szerepeltek, hanem olyanok, amelyek minden ember számára jelenthetnek valamit. Az igazság mérlegének szimbóluma gyakran elhangzó kérdés a betegeink ajkáról: hol igazságos ez? Nem tettem senkinek semmi rosszat. Mit tudunk kezdeni ezzel a mondattal a szenvedő mellett? A törött cserépedényben kifejeződik, hogy akit a baj vagy az egészség hiánya kiszakít a napjaiból, az azt élheti meg, hogy „…minden egész eltörött…” Van-e értéke ennek az életnek is? A kút mélysége gondolatunkba idézi a leküzdhetetlent, de éppen úgy az élet vizét is. A szenvedés színei csoportban pedig kiemelődött a színek fontossága a zöld-fehér egészségügyi rendszer csapdájában, ami megfoszt mindattól, ami egyedi, ami az ember maga az otthoni környezetében. Tudunk-e színné válni a szenvedő életében? Hogyan? Ezt boncolgattuk.

Végül néhány mondatban összefoglaltuk a kiscsoportos megbeszélés tanulságait és próbáltuk befogadni mindazt a gazdagságot, amelyben részünk lehetett.

Néhány aprónak tűnő momentumra hadd hívjam még fel a figyelmet, amely azt gondolom, ugyanúgy az egység létrejöttét szolgálta, mint a fent említettek.

A regisztráció során mintegy 60 ember jelentkezett. Artúr atya mindenkinek külön névre szóló kitűzőt készített, hogy meg tudjuk szólítani egymást. A kis névtáblán nem csak a név szerepelt, hanem a konferencia meghívóján levő kép is, amely Palotás Rozina grafikus munkáját dicséri. A két törött szélű deszka mely bármely háznál fellelhető, keresztet formázva, a szeggel és töviskoronával megnehezítve. Megjelenítette a Szenvedőt. A csoportbeosztás dr. Varga Gyöngyi Színes áldás című fénymásolt írásán szerepelt, hogy minden résztvevő ezáltal is gazdagodjon. Belefér a beteglátogató köpeny zsebébe, hogy később is bárki vihesse magával a betegeknek is.

Az előadók és a házigazda köszönetként Owe Wikström Kápráztató sötétség – szempontok a lelki vezetéshez és dr. Varga Gyöngyi Áldáskönyv című könyvét kapták, hogy tovébb növekedhessünk a szenvedés megértésében - amíg reményeink szerint újra találkozunk. Némi könnyed humorral is kedveskedtünk.

Magam pedig megélhettem az ökumenét a szervezésben is Artúr atya értő támogatásában. Gondolat gondolatba szövődött, és a konferencia közeledtével feladatról feladatra nőtt bennünk a várakozás és a remény, hogy mindaz, amit kigondoltunk, sokak épülésére lesz. Katolikus és evangélikus testvérekről sok szó esett, ám az ökumenét mutatta a szervezésben az is, hogy Gál Judit, a református testvérek elérésében játszott nagy szerepet. Köszönöm minden kórházlelkész kollégámnak, akik vállalásaikkal támogattak ennek a napnak a megvalósulásában. Valamint a részvevőknek, hogy adhattunk, nyitottak voltak arra, hogy minden felekezet egyszerre próbálja megválaszolni a szenvedés kérdését. Ezután talán egy kicsit bátrabban keressük egymást a kórház falain belül, mert a szenvedésben feltett kérdésekre nem lehet egyedül válaszolni.