Idén nemcsak mi és a szívünk öltözött ünneplőbe, hanem a hétvége témája is, Zorán dalszövegét idézve: „… de mondd, hány perc az ünnep?”.

Schaller Bernadett, váraljai lelkésznő vitt minket végig az áhítatok során az ünnepeken. Onnan indulva, hogy kik és milyen helyzetben vagyunk, hogyan készülődünk, majd hogyan éljük meg az ünnepet, egészen a továbbindulásig.

Már az első esti ismerkedés is a témánk körül forgott. Mindegyikünk hozott valamit magával, ami az ünnephez kötődik számunkra (ezek a tárgyak legalább olyan változatosak voltak, mint magunk – volt velünk, csengettyű, angyalok, karkötő, papnék szakácskönyve, de még szőlőzsír is), majd megosztottuk egymással, hogy miért fontos nekünk az a dolog. Ezáltal kicsit bepillanthattunk egymás ünnepeibe. Változó csoportokban (villámrandi jelleggel) olyan gondolatokat és értékeket villantottunk fel egymásnak, melyek a saját, egyházi, állami és egyéb ünnepeinkkel kapcsolatosak, és hogy hogyan tudjuk megteremteni a csodát. Többen olyan praktikus ötletekkel is gazdagodtak, hogyan készüljünk saját gyerekünk konfirmációjára, hogy lehet december 23-án is szenteste stb.

Szombati előadónk Kovácsné Tóth Márta vönöcki lelkésznő volt, akit hallgatni maga is ünnep volt. A találkozó címében feltett kérdésre rövid válasza annyi volt: a fele. Pontosan feleannyi ideig tart, mint amit szeretnénk. Felhívta rá a figyelmünket, hogy pont ezért a hétköznapok csodáit és rítusait is meg kell találnunk, mert ezek tartanak meg minket. Ha figyelünk, észre tudjuk venni Istent a legapróbb hétköznapi dolgokban is, például, ha nem órára kelünk fel, hanem Isten ébreszt minket. Kisebb csoportokban kerestük meg aztán ezek nyomait életünkben. Ezek után pedig egyházi ünnepeinkről beszélgettünk, melyiket várjuk és szeretjük a legjobban, melyiket fedeztük fel csak mostanában (melyik került közelebb hozzánk), és melyik az, amelyik még mindig távol áll tőlünk. Jó hírem van lelkész férjeinknek, a számukra is legnagyobb erőfeszítést kívánó ádvent és karácsony a legkedveltebb köreinkben.

Délután ismét megnyílt a kacatpiacunk, ahol saját készítésű vagy használt apróságaink találtak új gazdára. Később egy szintén kacatnak tűnő, de nagy belső értékekkel bíró dolog rejtelmeibe avatott be minket Gáncs Márta. Egy svéd püspök által kitalált karkötőt fűztünk fel együtt, aminek darabjait különleges gyöngyök, az élet gyöngyei alkotják (Isten, csönd, keresztség, én, puszta, nyugalom, szeretet, titkok, sötétség, feltámadás). Felfűzésük közben mindegyik szemről meditációs szövegek és kérdések alapján elmélkedtünk. Így megkaptuk papné ünnepünk ajándékát is.

Estére még egy meglepetésben volt részünk, a Tabulatúra régizenei együttes játszott nekünk, és még hangszerbemutatót is tartottak. Azóta nemcsak a karkötő köt össze bennünket, hanem az is, hogy rajtunk kívül kevesen tudják, hogy néz ki egy rebek, és milyen hangja van. Esténként jó borok és kézműveskedés mellett fűztük szorosabbra kapcsolatainkat.

Együttlétünk ünnepének üzenetét a vasárnapi záró-istentiszteleten kaptuk meg: „Leányom, hited megtartott téged, menj el békességgel.” (Lk 8,48. ) A lelkésznő ezzel utunkra bocsátott, hogy az ünnepből hazatérve a Szárszón kapott örömet és erőt vihessük magunkkal a hétköznapjainkra.