A püspök bevezetőjében szeretettel emlékezett meg Erzsébetvárosról, ahol korábban Rózsák terei plébánosként éveken át szolgált, és egyik alapítója volt a KÉSZ kerületi csoportjának is: életének fontos szakasza kötődik ide.

Gondolatainak elején rövid elemzést adott korunk jellemző életérzéséről, a gyakorta reményvesztett és perspektívátlan világlátásról, amelynek foglalata az, amit már Babits is megrendítően írt le A lírikus epilógja című versében: „én maradok magam számára börtön”. Mai posztmodern világunkban egyre inkább életünk fókuszába kerül a remény kérdése, amelyre a különböző értelemnyújtónak látszó ezoterikus és pszichotechnikák számtalan formája igyekszik illuzórikus, de végül kiábránduláshoz vezető, manipulatív válaszokat adni, amelyek mindahányszor még mélyebb bizalomvesztésbe és elégedetlenségbe torkollnak.

Különös – mondta a püspök –, hogy hatalmas túlkínálat van a reményt keltő érzelmekből, de jellemzően hiányzik mögülük a szilárd fundamentum, és korunk emberének alapélménye a „majd csak jóra fordul valahogy a sorom” várakozása, a kifosztottság és a gyógyulatlan sebek állandó tapasztalata. Ferenc pápa egyik közelmúltbeli beszédének nyomán utalt a remény ősi keresztény szimbolumára, amely az Isten országához kikötött horgony, és ez erőteljesen kifejezi a keresztény remény mibenlétét. Persze akárcsak a végletes pesszimizmus, a divatos optimista korszellem is csak az érem másik oldala: ugyanúgy egyoldalú, csak másképpen. A remény igazi természete: sóvárgó várakozás az élő Istenre és az Ő fiainak megnyilvánulására, valamint a Krisztus ígéreteibe vetett mély bizalom.

Tapasztaljuk – mondotta –, hogy reményvesztett állapotunkban és elesettségünk mélyén még a közvetlen közelünkben megjelenő, kézzelfogható jót sem vesszük észre: mintha egy furcsa szelektív vakság telepedne ránk, és ha hagyomány, kapaszkodó, morális tartás nélkül élünk, akkor bármilyen elidegenítő menekülési útvonalba belekapaszkodunk, reménységünk vámszedői pedig nem szűkölködnek az ötletekben: jósolnak, horoszkópot kínálnak igény szerint.

A keresztény ember reménysége személyiségének talaján bontakozik ki: élete nem lehet hívő és nem hívő szakaszokra hasított, nincs vallásos és nem vallásos része, reménye mindent áthat. Élete a tanúságtétel létformája, amelynek során valamiképpen modellezi Szent Pál tapasztalatát: belső vakságától a damaszkuszi úton át az Úrral való találkozásig. Reménye nem készen kapott állapot, hanem feladat, amelynek ébren tartását, táplálását felismeri, és azután ennek jegyében él. Akárcsak az apostol, emberileg sokszor feladhatná, de a Krisztus személyével való találkozás hűségessé teszi az evangélium hirdetésében.

„Amikor a lelkünk csöndben van, akkor harsog benne Isten” – idézte fel Spányi püspök kedves régi professzorának mondását, a csönd és az imádság szeretetére buzdítva a jelenlévőket, kiegészítve a lelki életre vonatkozó néhány gyakorlati tanáccsal is. E nélkül nincs remény, nincs lelki növekedés, és nincsenek a hit mentén hozott döntések. A keresztény ember a mai világban reményéről ismerszik meg, s csak ezáltal válhat béketeremtővé – hangsúlyozta előadásában Spányi püspök.