Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagyon sok szeretettel köszöntöm önöket a Tessedik Galéria legújabb csoportos kiállításán. Mester és tanítványai, Rónai Éva, Balla Vera, Dvorszky Anikó és Kovács Gabriella, avagy lehetne mondani: szakadatlan. Ritka pillanat az ilyen. Talán ünnepi. Valami folyamat, kapcsolat, egymáshoz történő viszony felfedésének lehetősége. Kitárulkozás. Olyan, mint amikor valaki – jelen esetben valakik – nem önmagukkal vannak elfoglalva, hanem csendben és visszafogottan reflektálnak egymásra. Teszik ezt úgy, hogy nem tagadják meg, nem vetkőzik le saját arcukat, hanem önmagukat mutatva tárják fel a közöset. Mintegy színvallás. Elindulni valahonnan, valakitől, ihletet nyerve, elmélyedni önmagunkban, majd kinyitni a kaput. Felfedezni önmagunkat ugyanis nem feltétlenül egyszemélyes feladat. Ahhoz – jó esetben – a kudarcok és gyötrelmek, továbbá a megvalósított álmok mellé társulnak személyek is, akik olyan benyomásokat keltenek, mellyel segítik az önfelismerésből kitörő szabadság megfogalmazását. Mondhatjuk úgy is, hogy egy mester akkor éri el célját – tudniillik akkor adja át igazán a benne rejlőt –, ha tanítványában nem önmaga kiteljesedésének lehetőségét keresi, hanem a kiteljesedni vágyó lehetőségét látja. Olyan ez, mint egy szülő-gyermek viszony. A szülő bármennyire is jót akar gyermekének, amennyiben önmagát kívánja utódjában sokkal jobbra törve reprodukálni, elmulaszthatja gyermeke valóságát.

Talán az itt jelenlévő szülők értik, hogy miről van szó. Érdekes, hogy mindez a nehézség, amely a nevelésben és szeretetben ilyen formán felcsillan nem csak náluk, hanem mester és tanítványa viszonyában is tetten érhető. Akkor válik ugyanis valaki autonóm személyiséggé, vagy önmaga útján járó alkotóvá, amennyiben – bár töltekezik elődeiből –, mégsem azt, hanem esetleg abból merítve alkot. Valahogy úgy, ahogy Vekerdy Tamás fogalmaz: „Legyél azzá, aki vagy! Ne azzá legyél, akivé én akarlak tenni. Ez a döntő minden alternatívában.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy megkérdezzem önöktől: vannak önöknek példaképeik? Van vagy vannak olyan személyek életükben, akiket mesterüknek neveznek? Létezik olyan hozzáállás, nézet vagy impresszió gondolkodásukban, melyet valóban másnak köszönhetnek?

Az embernek ritkán adatik meg, hogy mesterét, példaképét megnevezze. Legfőképp ezzel a művészeknél szoktunk találkozni. Arra a kérdésre ugyanis, hogy honnan jövünk, miből táplálkozunk kevés figyelem összpontosul. Annál nagyobb viszont a felelősség kérdése. Nem is csak egy irányból – a mester oldaláról – hanem a tanítvány részéről is. Vagyis az, hogy mit kapok, nemcsak annak adójától függ, hanem saját intuícióm kérdése is. És hogy mit kezdek ezzel? Meggyőződésem, hogy ez a fő kérdés. „Az élményekkel járó benyomások lassanként eltűnnek emlékezetünkből, de nem tűnnek el gyümölcseik. Nem emlékezünk már összes gyermekkori élményünkre, amikor írni és olvasni tanultunk. Nem tudnánk azonban írni és olvasni, ha ezeket az élményeket nem éltük volna át, és ha eredményük képességek formájában nem maradt volna meg” – fogalmaz Rudolf Steiner. Paul Valéry pedig ezt mondja: „nem szeretjük azt, aki arra kényszerít bennünket, hogy ne azok legyünk, amik vagyunk, de azt sem szeretjük, aki arra kényszerít, hogy azoknak mutatkozzunk, amik vagyunk. Azt szeretjük, aki azt hiszi, hogy azok vagyunk, amik lenni szeretnénk.”

Rónai Éva művésznő albumát 2011-ben Balla Verától kaptam meg. Egy beszélgetésre hozta magával Vera és adta nekem talán azzal a céllal, hogy megmutassa, hogy honnan érkezett. Hátizsákjában akkor nemcsak ez a könyv volt, hanem még számos alkotás is, amit az azt megelőző időben – ha jól emlékszem – Zsennyén készített. Elkezdett mesélni Rónai Éváról és emlékszem: a szemében az oly sokszor fáradtságot tükröző jelek mintha szempillantás alatt eltűntek volna.

Kovács Gabriella pedig így fogalmaz: „gondolkodtam mi lehet a közös bennünk: itt írok néhányat. Nem volt tudatos eddig, csak most szedtem össze én is néhány azonosságot. Az Árkádia, a tükrösök és ezek a kertek is egy kicsit a láthatásról, a nézőpontokról, a dolgokhoz való viszonyunkról szólnak a saját kis üzenetükön túl. Még az elefánt is lehet ilyen, árnykép, egy időbeli hiány, még létező lény. Látjuk, nem látjuk? Honnan, mennyire? Mi múlik rajtunk? Mint a tükrösöknél. (...) Évához hetente jártam szőni, úgy egy éven át. Kevés volt. De észrevétlenül bekúsznak a fontos dolgok. Most évekkel később látom, hogy a témáim, a felületeim, mennyire onnan gyökereznek. Ha megismered a képeit érteni fogod.”

Dvorszky Anikó pedig így vall: „Bár már sok mindenen túl voltunk, hosszú ideig nem tudtam tegezni. Nekem most is Éva néni. Valahol ő volt az, aki nagyon sok kreatív erőt felszabadított bennem. Mondta, hogy nyugodtan rúgjam fel a hagyományos technikákat és csak kísérletezzek bátran.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mai kiállításunk egyszerre nyújt befelé fordulást és kitárulkozást. Találkozunk a meghittség érzésével, a család kérdésével, a magány megfogalmazódásával éppúgy, mint a szentre törekvéssel vagy saját magunk- és korunk elhelyezésének kísérletével. Az alkotások megfogalmazásai a jelennek a maguk harmóniára törekvésével és – néhol – a diszharmóna kifejezésével. Mintegy én- és életábrázolás, amely felvállalja önnönmaga valóságát annak minden oldalával. Az emlékek, a vágyak, a hasonlatok labirintusában tükörként találkozhatunk az Én kérdésével. „Az ember abban él és mozog amit lát, de csak azt látja amit gondol” – fogalmaz a huszadik század kimagasló francia írója, Paul Valéry és jelen alkotásokat tekintve mondhatjuk ezt mi is. Nem elfordulva, vagy bezárkózva, hanem keresve és kutakodva. Felfedezve a háborgást, felismerve az összetartozást, kutatva a kérdéseket. A galéria nagyobb falai és intimebb terei lehetőséget kínálnak az elvonulásra. Arra, hogy az itt szereplő alkotások ne csak önmagukban, hanem azok társításában is felfedezzük a művészet által megfogalmazott, minket is meghatározó kérdések és érzések sorát.

Női lírával találkozunk. A törékenység, a lágyság olyan megnyilvánulásával, amely magán hordozza a nőiség összetartó erejét és mai korunk keresését. Mint mikor egy családanya az otthon rendetlenségéből, vagy a meg nem értésből harmóniára törekszik, ugyanúgy, jelen alkotásoknál is mintegy a fényre törekvés jelentkezik. Mindezen kusza valóság valójában lét-kérdés. A mindennapok lényegi kitárulkozására, a jóra, a nemesre való törekvés leképezései.

Úgy, ahogy Rónai Éva alkotásain a monumentális méretek tartalmi részében megbúvó perspektívák érdekes viszonya, vagy Balla Vera festményein a zártság és szabadság erőteljes éreztetései megjelennek, ugyanúgy találkozunk a lét kérdésével Dvorszky Anikó vers-képein, vagy Kovács Gabriella alkotásain. Utóbbinál a látás és láttatás kérdése, míg Dvorszkynál a tér és az abban való helyünk keresése felhívja a figyelmet a jelenre. Megfogalmazni azt ugyanis, hogy mit szeretnénk elsősorban önmagunk meghatározásából indul. Mintha ennek lehetőségével találkozhatnánk kárpitokon, vas- és nemez tárgyakon, lírai nyomatokon és festményeken egyaránt. A természet, a szép keresése, a fájdalom valósága, a minket körülvevő és a minket körülvehető lehetőségének megkülönböztetése olyan találkozás vízióját teremti, mely amennyiben valósággá válik, tovább mutathat számunkra.

Azaz elmélyedni, kutakodni, partot keresni, időt meghatározni és attól olykor-olykor elhatárolódni, vagy imára kulcsot kézzel a csendet keresni és azt megtalálni az ember – és azon belül a művész – olyan kihívása és feladata, mely csak alázattal válik teremtővé. Jelen kiállítás alkotásai párbeszédek. Beszélgetés a múltból jövő, abból táplálkozó, jelent meghatározó, arra reflektáló valóság-víziókkal. Mintegy hitvallások, amik helyünket keresik. Az együttélés, a harmóniára törekvés, az emberi kreáció lényegi kérdéseinek felkutatási lehetőségei. Beszédes képek, melyek most együtt, közösséget alkotva múltat és jelent kötnek össze – velünk. Ezáltal  immáron együtt keressük a művészetből felcsillanó szépség, jóság és harmónia ránk vonatkozó üzenetét.

Köszönet illeti Rónai Évát, hogy mestere volt és mestere ma is tanítványainak. És köszönet illeti Balla Verát, Dvorszky Anikót és Kovács Gabriellát, hogy nemcsak rátaláltak a tanítvány útjára, hanem abban önmagukat mutatva másoknak is mélységet és magasságot ábrázolnak.

A kiállítást Takács Zsuzsa Utóirat című lírájával nyitom meg.

Mint háborodott, kolompolva
öl-alá jár a villamos. Keres
egy elveszettet az éjszakában.
Fölemel egy rongydarabot
és elejti./ Éles csörömpölés.
A hó szilánkosra fagyott.