Közel kilenc hónapig éltek a békéscsabai befogadóállomáson, amíg megkapták a menekültstátust. Sötét László később megtért, élete rendeződött, és ma a Magyar Pünkösdi Egyház országos cigánymissziójában missziós munkatársként magyarországi és szerbiai gyülekezetek plántálásával foglalkozik. A Békés megyei Békésen él. Áttelepült két kisebbik gyermeke és felesége is boldogságot talált, a családok gyarapodnak. Nagyfiuk a családjával Szerbiában maradt. Sötét Lászlónak és feleségének, Szlavicának öt unokája van.

– Most, ebben a felfokozott belpolitikai helyzetben gyakran eszébe jutnak azok az idők, amikor ön is befogadóállomáson volt kénytelen élni a családjával együtt?

– Gyakran gondolok azokra az időkre. 2004-ben menekültünk át Szerbiából Magyarországra. Kilenc hónapig éltünk a békéscsabai befogadóállomáson. Sok jó emléket őrzök, de voltak nehéz helyzetek is: késelések, verekedések, mindenféle zavargások. Sokfelől jöttek a menekültek. Bár szabad kijárásuk volt akkoriban a befogadóállomáson élőknek, azért a bezártság érzése, a kilátástalanság, bizonytalanság rátelepedett az emberekre. Úgy éreztük, hogy lassan megy az ügymenet, a kivizsgálás, amíg eldől, ki kap menekültstátust, ki nem.

– Akkoriban mi miatt érkeztek leginkább Magyarországra a menekülők?

– Akikkel mi beszélni tudtunk, azok többnyire azt mondták, hogy a jobb életreményében vágtak neki az útnak. Gazdagságot, gyarapodó életet szerettek volna maguknak és családjuknak. Persze a hatóságnak azt mondták, hogy veszély fenyegeti őket az országukban. Papírjaikat, útlevelüket széttépték vagy elégették, hamis nevet mondtak be. Ez nem könnyítette meg a vizsgálódó hatóság dolgát. De az egyértelmű volt számomra, hogy Magyarországról tovább akartak menni nyugatra, ahol úgy tudták, jó lehetőségek, munka és gazdagság várja őket.

– Jó néhány hónapja tömegesen érkeznek menekülők vagy bevándorlók Magyarországra. A közvéleményt is élénken érdekli ez a probléma. Eddig miért nem figyeltünk erre?

– Most azért figyel jobban a közember, mert a hírekben gyakran szerepel. Mindenki véleményt formál a történésekről. Az én személyes véleményem szerint a nagyszámú érkezőből azoknak, akik tényleg a biztonságot keresik, akik az életüket féltik, Magyarország is nagyon megfelelő. Akik egyértelműen Nyugatra vágynak, az ottani gazdagságra, a jobb lehetőségekre, azokat nevezhetjük megélhetési bevándorlóknak. Ők hamar tovább is lépnek innen.

– Milyen feladatuk van vagy lenne a keresztényeknek a menekültek között?

– Úgy érzem, nekünk, keresztényeknek segítenünk kell őket. Emlékszem, milyen sokat jelentett nekem akkoriban, ha egyáltalán valaki leült és meghallgatott, szóba állt velem. Szerintem ezeknek a menekülteknek is erre van szükségük. Odafordulásra és megértésre. De azt is látom, amikor Szerbia felé megyünk autóval, hogy milyen lerongyolódott ruházatú csoportok vannak úton. Mosdatlan és cipőtlen, éhező nők és férfiak, gyerekek menetelnek a remélt jobb jövő felé. Bizony, gondot kell viselnünk rájuk, ehhez a keresztény egyházaknak, szervezeteknek és magánszemélyeknek össze kellene fogniuk. A velük való törődésnek természetesnek kellene lennie.

– Egyesek az iszlám tudatos európai elterjesztéséről, az öreg kontinens kultúrájának és vallásának tudatos lerontásáról beszélnek. Nem „balekség” ezt még segíteni a krisztusi szeretet jegyében?

– Azt tudom, hogy Jézus azt tanítja, hogy be kell fogadni a jövevényeket, és a bajban lévőknek segítséget kell adni. Még az ellenségeinknek is. Nekünk ez a dolgunk. De hogy az ország vezetése, a politika mit tesz velük, az már nem a mi felelősségünk.

– Gyakran jár Szerbiában, ahol hat közösséget plántál és gondoz. Ott milyen tapasztalatai vannak a menekültekkel kapcsolatban?

– Gyakran látok népes csoportokat, amelyek Magyarország felé tartanak. Nem törődnek velük a hatóságok, a rendőrök. Ott is az egyházak karolják fel őket, magam is ismerek olyan pásztorokat, akik élelmiszert osztanak, és befogadóan viselkednek. Mi is támogatjuk őket ebben, mert a lehetőségek korlátozottak. Szerbia nem nyújt biztonságot a menekülteknek. Politikusok kijelentették, hogy az országnak még az élelmezésükre sincs pénze. Nem tudnak velük mit kezdeni, ezért hát a magyar határ felé terelik őket, amíg még nincs határzár, jöjjenek ide.

– Ön mit gondol erről a bizonyos határzárról?

– Nagyon elgondolkodtam rajta, amikor hallottam a kerítésépítésről. Horribilis pénzt költenek rá, amiből ezeknek az embereknek az ügyét meg lehetne oldani, az életüket ténylegesen lehetne segíteni. Sátortáborok is lesznek. Nekem nem tetszik, hogy falak épülnek az országok között. Azt is gondolom, hogy a kerítés nem fogja megállítani az elszánt embereket, egyszerűen át fognak sétálni ott, ahol lehet.

– De meddig tarthat még a hullám? Nem lehetséges, hogy Európa egyszer csak „megtelik”?

– Óriási pénzek mennek el az országokban a menekültek visszaszorítására, táborokba zárására, ide-oda toloncolgatására. Ha helyes dolgokra költenék el ezt a sok pénzt azokban az országokban, ahonnan jönnek a menekültek, ha lenne az embereknek munkája, megélhetése, jövőképe, nem hagynák el a hazájukat ennyien. Kétségbe vannak esve, vállalják a hónapokon át tartó menetelést, a bizonytalanságot. Jobb létre vágynak, de mi nem arra vágyunk? Több százezernyi magyar ment el munkát vállalni Nyugatra, mert többet akar keresni, jobban élni, családját gazdagítani. Ha ezek a magyarok elmentek ebből a viszonylagos biztonságból és jólétből, hát még inkább elvágynak onnan, ahol semmi sincs. Ahol a fürdőszoba elképzelhetetlen, ahol nincs mindennap ennivaló az asztalon, kalyibában élnek, és legfeljebb egy ruhájuk, egy cipőjük van. Ezt meg lehet érteni. Esélyt kellene adni nekik. Valószínűleg köztük is vannak szakemberek, tanultabbak, akikkel gazdagodna Magyarország vagy más európai országok.

– Végül is tanulhat valamit Európa és benne Magyarország, a magyarság ebből a helyzetből?

– A Bibliában olvasunk arról, hogy az utolsó időkben zűrzavar lesz, nyugtalanság, és az emberekben a szeretet meghidegül. Elutasítóak lesznek és önzők. Úgy érzem, hogy a gondolkodásunknak kellene végre megváltoznia. Itt az idő! Túl kényelmesen és jól élünk, nem gondolunk a szegénységre. Én nagyon gyakran találkozom a szegénységgel itthon is, a cigánymisszióban, és Szerbiában is. Csak az tudja a maga javait értékelni és megbecsülni, aki sok szegényt lát, olyan nyomort, amelyről nem is gondolta volna, hogy létezik. Mekkora elkeseredés lehet ezekben az emberekben! Milyen körülmények között élhettek? Miért vágnak neki ennek a bizonytalan kimenetelű és veszélyes útnak kisgyerekekkel, vagy a várandós anyák? Ezen kellene mélyen elgondolkodnunk, ezt kellene megértenünk, és emberséges megoldásokat kellene keresnünk a minket is érintő menekültkérdésre.