Majd egy órába telt, mire toronyiránt lépegetve, a feszes, telitőgyű „hölgyek" a faluba értek. A Bimbó, a Rózsa, a Riska, a Bözsi, a Piros és a többi, sorra kivált a csordából. Ment ki-ki a maga háza elé. Piros is megállt a kapujuk előtt és hosszan elbőgte magát: Múúú! A kedves kerek arcú Hara Márika hátul a kertben kapált, s amint meghallotta a tehenük hangját, a szerszámot letéve, dús fekete copfjait háta mögé lökve futott a kapuhoz. A Piros pedig mint egy primadonna, méltóságteljesen, farát riszálva vonult be az istállóba.

Tán egy fertályórával később, tejeskannával a kezemben, a lépteimet szaporázva érkeztem a portára. Márika özvegy nagymamája, Zsuzsi néni, egyik kezében egy vödör vízzel, a másikban a félfülű fejő „sohtár”-ral éppen akkor lépett be az istállóba és már mosta is a jászol elé kötött Piros tőgyeit. 

– Erős vár a mi Istenünk! – köszöntem evangélikus szokás szerint. – No, már „megin” korán jöttél! – mondta Zsuzsi néni és intett, hogy üljek le a falmelletti kis padocskára. 

  Korán mentem. Mert szerettem az istálló neszeit, szénaillatát, a kérődző teheneket, a mestergerendán sorakozó csésze fészkekből kikandikáló füstifecske fiókákat, és szerettem hallgatni a kifejt tej ritmikus csobogását, no meg Zsuzsi néni történeteit. A mestergerenda végén ülő, fészekből kiszorult villásfarkú szülők és fiókáik csevelye is elcsitult, amikor belekezdett ifjúkora emlékeibe. 

– Az eljegyzésemre a vőlegényem faragott nekem egy gyönyörű „praszlicát”, ami ma is meg van – mesélte.   

Másnap még korábban érkeztem és kértem, hogy mutassa meg a faragott kézi guzsalyt. Amint megláttam a míves művet, rögtön beleszerettem majdúgy, mint annak idején Kiss Pál Sipiczki Zsuzsannába. 

– Zsuzsi néni, adja már nekem ezt a praszlicát! – kérleltem vágyakozva. – Ugyan nem használom, de féltve őrzöm. De nembánom, ha majd meghalok, a tied lehet. – mondta. Hát, attól kezdve nap mint nap unszoltam. Egyszer azután megelégelte, és ezt mondta. 

– Tudod mit? Nem akarok még meghalni, de hogy nyugtom legyen tőled inkább most oda adom.

Ez idő tájt Tóth Miska barátom nem tejért járt, mint én, hanem naponta az esti fejés után, a két öt literes alumínium tejeskannát ráakasztotta édesapja felnőtt férfi kerékpárjára, és a váz alatt tekerve zötykölődött át Rákoscsabára. Mire házhoz vitte a tejet, a kormányon ide-oda csúszkáló kannák fülei becsipkedték a kezét. Vagy tíz évvel korábban a nagytarcsai gyerekek gyalog még messzebb, Rákoskeresztúrra és Rákosligetre hordták a tejet a „Paszoviszkák” alatt kitaposott ösvényen. Fényes Misa például Gózon Gyuláéknak hordta naponta a tejet Ligetre. A neves színész állandó pénzzavarban lehetett, mert gyakran előfordult, hogy nem tudott fizetni. No, egyszer azért gavallér volt, mert Misinek, és testvérének „Curának” (Márikának) ajándékozott egy-egy Operett színházjegyet.

A múlt század első felében egy találékony fiatal ember, Tagai István családi vállalkozásba fogott. A Zrínyi utcai híd melletti portáján tejfeldolgozó üzemet létesített. A helybéliek, és a környező falubeliek hozzá hordták a tejet. Nagylányai, Erzsébet és Katalin dolga volt, hogy Mátyásföldre, és Rákosmentére házakhoz szállítsák a tejet. Az üzlet úgy beindult, hogy a család már nem győzte a munkát, ezért Tagai István vaj és sajtmester fizetett alkalmazottakat fogadott fel. A napi 10 000 liter tej feldolgozásához Mátyásföldön fióküzemet létesített. A telephelyeken mély kutakat fúratott, ezekben hűtötték nagy kannákban a tejet. A beérkező tejeket bemérték és zsírtartalmuk mértéke szerint fizettek érte. A fuvarozáshoz teherautót is vett, és a helybéli hivatásos sofőrt, Fábián Mihályt alkalmazta. Ez nagy dolog volt, mert abban az időben a faluban csak lovaskocsik voltak. Motor, vagy személyautó csak nagyon ritkán tévedt ide. Attól kezdve, hogy a sok Fábián családtól megkülönböztessék, Mihályékat Sofőréknek nevezték. Csakúgy, mint a mai napig „Tejes Tagainak” hívjuk ezt a Tagai familiát. A második világháború után, a virágzó Tagai Tejüzemet tollvonás nélkül rekvirálták. Összes eszközét a Váci Tejüzembe szállították, ahol még csak átvételi elismervényt sem írtak róla. Az akkori törvények értelmében az épületet is, és vele együtt a családi házat is államosítani akarták, de a végzés megérkezése előtt a tejcsarnok lebontásra került, így az ingatlant nem tudták elzabrálni.

Létre jöttek a kényszer téeszek, állami gazdaságok tehenészetei, modern önetetős, önitatós, fejőgépes istállókkal, és mára eljutottunk plázapolcok GMO tejéhez, és guárgumis tejtermékeihez, melyeket tudományosan összeállított kemikáliákkal tuningolt tehenekből paszíroznak ki. De én még emlékszem a bociszagú legelőre, a kézzel fejő Zsuzsi nénire, a csurranó testmeleg csupor tejre, a törtfehér színű tejszínből frissen köpült vajra, s nagymamám ízletes aludttejére.

Köszönet Rónaszékiné Tagai Katalinnak és Bátori Lászlónak az adatközlésért és a képekért.