Raoul Wallenberg olyan ember volt, aki nem hitt a megalkuvásban. Zsidók ezreinek adott lehetőséget az életre. Nem állt be az oly kecsegtető lehetőségek, a lelkiismeret olcsó megnyugtatására alkalmas szlogenek vagy demagóg szövegek hazugságába, hanem Igaz emberként komolyan vette a jézusi szót: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták” (Mt. 7,12) És hogy mit jelent mindez? Azt, hogy sokakkal együtt azokhoz az emberekhez tartozott, akik képesek voltak egy embertelen korban emberként viselkedni. Azaz kiálltak másokért és lehetőségeikhez mérten saját emberségüket úgy tették mérlegre, hogy azzal nem múló ideológiához, hanem az ember Istentől való teremtettségének tanához csatlakoztak.

Raoul Wallenbergtől, Carl Lutztól, Dietrich Bonhoeffertől, Sztehlo Gábortól és sokaktól tanulhatjuk az emberség útját. Azt az utat, mely segít nekünk abban, hogy ma, amikor diszkriminációval, mások lenézésével, mások szabadságának korlátozásával találkozunk, rádöbbenjünk: minden ilyen cselekedet saját magunkra is hatással van. Mi vagyunk azok, akik változtathatunk ezen, mirajtunk is múlik, hogy elfogadjuk-e a megkülönböztetést, vagy emberségünkhöz/teremtettségünkhöz méltón kiállunk azokért, akik hátrányt szenvednek. Mit teszünk a hajléktalanokért, cigány testvéreinkért, azokért a tanyákon élő magányos idősekért, akik kiszolgáltatottak? Hívőként, de emberként is rá kell döbbennünk: felelősek vagyunk másokért.

Hálaadásként álljon itt Fabiny Tamás evangélikus püspök 2012-ben, a Wallenberg év zárásaként az Erzsébet híd pesti hídfőjénél elmondott imádsága:

Itt, a Duna partján, ahol nemcsak a hajók méltóságteljes úszását látjuk, ahol nemcsak szerelmespárok sétálnak egymásba karolva, ahol nemcsak kavicsot dobáló kisfiúk játszanak, hanem emlékeznünk kell arra a szörnyű korra is, amikor ártatlan embereket lőttek bele ebbe a folyóba. Soha nem tudjuk kitörölni emlékezetünkből a parton hagyott cipők látványát, vagy azt, ahogy a vér vöröse összevegyült a folyó szennyével, és fülünkben még hallanunk kell az itt maradt árvák sikolyát. A költő, aki egykor „a rakodópart alsó kövén ülve” szemlélte a folyót, azt mondja, hogy „a múltat be kell vallani”. Urunk, ezért itt a Dunánál megvalljuk és bevalljuk, hogy nem szerettünk téged mindennél jobban. Megvalljuk és bevalljuk, hogy tanúságtételünk nem volt elég meggyőző, és félelemből vagy számításból gyakran tettünk vétkes engedményeket. Megvalljuk és bevalljuk a nehézségek elöli kibúvásainkat, veszedelmes engedményeit. Hogy gyakran megtagadtuk őrállói és vigasztalói feladatunkat. Szóltunk, amikor hallgatnunk kellett volna, és némák maradtunk, amikor kiáltanunk kellett volna, mert az ártatlanok vére az égre kiáltott. Nem találtuk meg az igaz szót, megfelelő módon, a kellő időben. Megvalljuk és bevalljuk, hogy gyengék voltunk arra, hogy az erőszakot megfékezzük. Megvalljuk és bevalljuk, hogy inkább kerestük a hatalom levők rokonszenvét, ahelyett hogy prófétai szóval rámutattunk volna ártatlanok szenvedésére. Ugyanakkor hálát adunk neked azokért az emberekért, aki mégis példát tudtak mutatni. Szerzetesként vagy politikusként, lelkészként vagy diplomataként. Akik számára ott és akkor nem saját biztonságuk, hanem a másik megsegítése volt a cél. Tudjuk, hogy „Aki megment egyetlen zsidó életet, mintha az egész világ életét mentené meg.” Ezért köszönjük neked, Urunk, az ő embert mentő tevékenységüket. Add, hogy példájukból meríteni tudjunk. Végül kérünk, hogy óvj meg minket a mai helyzetben attól, hogy bármely felebarátunkkal szemben szeretetlenek és gyűlölködők legyünk. Add, hogy a politikusok, a gazdasági élet és a média szereplői ne gerjesszenek gonosz indulatokat, hanem a megbékélést és együttműködést szolgálják. Adj hiteles egyházi jelenlétet a társadalomban és a közéletben. Itt, a Dunánál imádkozunk azért, hogy a harcot, melyet őseink vívtak, oldja békévé az emlékezés. Ámen.