Természetesen rám is mély benyomást tett a reformáció elindulásának 499. évfordulóján a svédországi Lundban – a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) megalakulásának városában – tartott evangélikus–római katolikus „csúcstalálkozó”, ahol a két egyház első számú vezetői találkoztak. Erről az eseményről a világi és az egyházi média, benne egyházunk magazinja is bő terjedelemben számolt be. Öröm volt olvasni a találkozó háttérdokumentumát, az eredetileg angolul From Conflict to Communion címen kiadott, de sok nyelvre (közöttük magyarra is) lefordított anyagot. A dokumentum evangélikus, illetve római katolikus nézőpontból is végigkíséri azt a folyamatot, amely az elmúlt évszázadokban zajlott. A dokumentum magyar címe, A szembenállástól a közösségig is jól érzékelteti a kapcsolatainkban bekövetkezett komoly előrelépést. Az angol címben található Communion kifejezés azonban a magyarnál sokkal egyértelműbben utal a remélt közös úrvacsorára, amelyre egyházaink tagjai közül nagyon sokan vágynak, és amiért nagyon sokan imádkoznak.

A lundi találkozón volt egy szép és beszédes mozdulat. Az ökumenikus istentiszteleten (képünkön) a békesség jelzéseként a szinte teljesen egyforma liturgikus viseletű egyházi vezetők, Munib Younan jeruzsálemi evangélikus püspök, az LVSZ elnöke és Ferenc pápa, aki Róma városának püspöke és a római katolikus világegyház lelki vezetője, szeretettel átölelték egymást. Fabiny Tamás püspök testvérem mondatát idézem: „Ebben az ölelésben egyszerre volt benne a bocsánatkérés és a megbocsátás, a gyónás és a feloldozás.” A sokat jelentő ölelés ugyan még nem vezetett el a célig, de reményt ad arra, hogy abba az irányba tartunk. A lundi találkozón evangélikus és katolikus részről is egyértelműen kifejeződött ez a szándék.

Mi akadálya van akkor mégis az egység megélésének?

Voltak, akik csalódtak, ugyanis azt remélték, hogy a nagy áttörés már Lundban megtörténik. Miközben magam is azt remélem, hogy az „egyházi hidegháború” megosztó falai leomlanak, illetve spiritualizálódnak, vagyis átjárhatóvá válnak, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez miért olyan nehéz, és hogy miért vannak sokan olyanok, akik ezt nem akarják.

Ha a felekezetek közötti falak téglából, kőből, szögesdrótból vagy valamilyen semleges anyagból lennének, akkor könnyedén le lehetne bontani őket. Ezek a falak azonban évszázadokkal ezelőtti hitviták hevében, részben egymás ellen kihegyezett és kiélezett szövegű hitvallásokból készültek. Lebontásuk egyszerűen azért nem lehetséges, mert a felekezeti identitás jórészt ezekre az utólag változtathatatlan hitvallásokra épül…

A jelzett okok miatt a mozgástér szűkebb, mint sokan gondolják. Elvileg három lehetőség jöhet szóba: a felülemelkedés, a falakon való kapunyitás, illetve a mélyebbre, a gyökerekig való leásás. Az előbbi kettő már első rápillantáskor is problematikus. Járható útként én az utóbbit tudom elképzelni. A reformáció két történelmi egyháza – az evangélikusok és a reformátusok, akiket egyrészt éppen az úrvacsora értelmezése körüli középkori nézetkülönbség választott szét – a Dunántúlon már 1833-ban, a nagygeresdi egyezményben hivatalosan is lehetővé tette a közös úrvacsorában való részesedést egymás hívei számára. Az Egyházak Világtanácsa a protestáns közösségek közötti kapcsolatokban ezt majdnem másfél évszázaddal később a Leuenbergi konkordia (1973) által nyitotta meg.

A nyitásnak, illetve a felekezetek közötti kapcsolatokban megterülő úrvacsorai közös asztalnak nagyon sokan örülnek, mert átélhetik benne a Krisztusban való összetartozást, míg mások a teológiai fenntartásaikat hangsúlyozzák velük kapcsolatban. Írásommal a vitát nem szeretném folytatni, csupán azt próbálom érzékeltetni, hogy a számunkra fontos kérdéseknek több oldaluk is van, amelyekre egyaránt fontos figyelni.

Természetesen a legnagyobb kérdés az, hogy hol található meg a közös nevező. Hitem szerint közös Urunknál, Jézus Krisztusnál. Ő az utolsó vacsorán nem két, három vagy még több opciót adott az úrvacsora gyakorlatára, csupán egyet. Különböző korok teológusai azonban ezt többféleképpen értették, és más teológiai logika alapján építettek belőle rendszert, illetve máshova helyezett hangsúlyokkal tanítottak róla. Érdemes őszintén szembenézni azzal, hogy az egyházak sok esetben nem is Jézus szaván, hanem évszázadokkal későbbi tanítványok értelmezésein vitáznak sok-sok nemzedék óta. Luther és a reformátorok szóhasználata szerint az emberi eredetű szokásokon, illetve hagyományokon.

Bár a felekezeti igazságok teológiai összehangolása szinte lehetetlennek látszik, mégis azt remélem, hogy a közeledés evangélikusok és római katolikusok között is elvezethet a communióhoz, az úrvacsorai közösséghez. Ehhez Mesterünk, Jézus Krisztus szemléletéből és gyakorlatából lehet példát meríteni. Ő, aki azért jött, hogy betöltse a törvényt, bizony nemegyszer átléphetetlennek tartott határokon, szabályokon és törvényeken is átlépett, ha azzal segíteni, építeni, gyógyítani tudott. Mert a szabályokra nem kényszerzubbonyként, hanem az ember javát munkáló eszközként tekintett. Bízom abban, hogy Krisztus követőiként eljutunk oda, hogy a saját emberi kereteinket és szabályainkat nem értékeljük annyira túl, hogy ezekkel akadályozzuk meg magunkat és egymást abban, hogy a benne való közösséget megéljük.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 47. számában jelent meg, 2016. november 27-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.