Az első részt hit és tudomány viszonyáról, családi örökségről, hitbéli alapokról itt olvashatja. 

III. fejezet: TALÁLKOZÁSOM A HITTEL

Olyan családba születtem, ahol életünk része volt az istenhit, az ima, a templomba járás. Szüleim már három-négy éves koromban minden vasárnap elvittek az evangélikus templomba Sopronban. Édesapám a soproni evangélikus líceum tanára volt, később a fasori gimnáziumba kapott meghívást.

Tizennégy éves koromban konfirmáltam, majd a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba kerültem. Sajnos csak egy évet járhattam oda, mert az iskolát államosították.

A Deák téri templomban csodálatos prédikációkat hallgattam Keken Andrástól, Káldy Zoltántól, idősebb Hafenscher Károlytól. Anyai nagyapám evangélikus lelkész volt Légrádon, majd Nagykanizsán. Étkezés előtt és után imádkoztunk, de lefekvéskor is együtt mondtuk: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tied nyitva atyám, amíg alszom, vigyázz reám…”

Az édesapámtól kapott Újszövetség elejére ezt írtam: „1948. január 5-én átadtam szívemet Jézusnak.” Nem hiszem, hogy pontosan értettem, mit is jelent ez, hiszen tizenegy éves voltam. De a magot szüleim, nagyszüleim gyerekkoromban elvetették bennem.

Serdülőkoromban tagja voltam egy lelkes evangélikus ifjúsági körnek. Léleknemesítő, szívet-lelket üdítő konferenciákon vettem részt Fóton, Gyenesdiáson, Hűvösvölgyben. Itt gyönyörű finn énekeket tanultunk, ma is megnyugtatnak, ha hallom vagy énekelhetem őket.

Nagyszüleim írták konfirmációmra egy levelükben: „Ha te egymagadra maradnál is a hiteddel, te akkor is légy hű Jézushoz mindhalálig.”

Fiatal lányként egy nyári gyenesdiási konferencián a következő igét kaptam egy kézírásos kis papíron: „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt…” (2Tim 1,8a) Először nem értettem az üzenetét, azt, hogy mit is mulasztottam el tizenöt évesen, de tény, hogy mellbe vágott a megszólítás. Később eszembe jutott, hogy a bibliaköri foglalkozásokon sohasem szólaltam meg, de nagyon odafigyeltem mások megnyilvánulásaira. Akkor még nem tudtam azonosulni ezzel az igével, még nem vált bennem élővé, nem tudtam mit kezdeni vele. Sok időnek kellett eltelnie, amíg bizonyságot tettem arról, hogy életemet Isten vezeti, s nemhogy nem szégyelltem, hanem kényszert éreztem, hogy minden lehetséges alkalommal beszéljek róla. Mert ki kellett mondanom: Isten szeret és vezet.

Ezzel kapcsolatban fel kell idéznem egy esetet, amely nemrégiben történt, és amely miatt szégyellem magam. Egy súlyos beteget látogattam meg a kórházban az egyik barátnőmmel. Észleltem, hogy a betegnek nem sok lehet hátra a földi létből. Szerettem volna beszélni neki Istenről, hogy magával vihesse a szavaimat, s halála előtt még legyen egy kis ideje felkészülni a nagy útra. Jeleztem szándékomat a barátnőmnek, aki elhúzódott az ágytól, és azt mondta: ne tedd, mert ő nem „olyan”, mindig csak a maga erejére támaszkodott. Hallgattam a barátnőmre, gyáván megfutamodtam. Két hét múlva az illető meghalt. Csak egy mondatot kellett volna a fülébe súgnom: „Indulj el Isten felé, ő veled van!”

Ha birtokosai vagyunk az örömhírnek, tovább kell adnunk akár „alkalmatlan” időben is. Ebben a kérdésben ne legyünk szemérmesek, szerények vagy úgymond tapintatosak. Imádkozzunk minden földi halandóval: „Uram, készíts fel, hogy készen legyek, amikor hazahívsz. […] Maradj velem is, mert nehéz a küszöbön átlépnem. Ne bűneimre tekints, hanem Fiadra, Jézus Krisztusra, és érette ajándékozz meg örök élettel!” (Hennezel–Leloup: A halál művészete)

Visszatérve a korábbi emlékek felidézéséhez… tizennyolc éves koromban elkezdtem dolgozni mint tanítónő. Küzdelmekkel teli esztendők következtek. Vidékre jártam dolgozni kilenc évig, s ezalatt bizony néha még templomba sem tudtam elmenni. De biztatást továbbra is kaptam szüleimtől, nagyszüleimtől. Születésnapomra írta édesapám ajándékként: „A jó Isten adjon neked élő reménységet. »Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok.«” (1Pt 5,7; Károli-fordítás)

A gyermekkorban kapott tanítások, intelmek – az ismerkedés a Bibliával, az evangélikus vallással – beépültek a lelkembe, szívembe, mint téglák a falba. De vajon ezáltal a hitem igazán élő hitté vált-e, s gyakoroltam-e naponként életem további részében? Azt hiszem, nem sikerült. Az alap megvolt, de az építkezés akadozott néha, és le is állt, sőt az épület egyes darabjai le is omlottak.

Amikor az ember fiatal, egészséges, akkor éli az életét, tervezget, utazgat, keresi az élményeket. Bízik önmagában, erejében, fiatalságában. Úgy érzi, nincs szüksége külső segítségre. Legfeljebb emberekre, de Istenre nincs. De ez nem tart örökké. Megjelenhetnek különböző akadályok, megpróbáltatások. A gyengék kétségbeeshetnek, s bizony ez meg is történik, és az ember nem mindig válogat az eszközökben szorongása leküzdéséhez. Különösen manapság. Hirtelen ott van az alkohol, a drog, amelyek könnyű megoldásnak tűnnek. Ám akik ezekkel élnek, soha nem számolnak a következményekkel, s ezért életek omlanak össze. Utolérhet ez bárkit, hívőt és hitetlent egyaránt. Könnyebben talpra áll az, akinek van hite, vagy volt valamikor.

Persze nem lehet „ajtóstul rontani a házba”, annak az embernek magyarázni a hitről, aki nem is érti, miről beszélünk. Személyes megtapasztalás kell, hogy elhiggye: Isten segíthet rajta. Ez bonyolult folyamat, de az emberi akarat itt mit sem ér. Isten végzi a munkáját, „az Úr csodásan működik”. (EÉ 328)

A következő részeket folytatásban közöljük.