Az első részt hit és tudomány viszonyáról, családi örökségről, hitbéli alapokról itt olvashatja. 

A második részt a hitre jutásról itt olvashatja.

IV. fejezet: HÉTKÖZNAPI HITÉLETEM

Sokan gondolhatják, hogy az útravaló, amelyet a családomtól kaptam az isteni szeretetről, megóvott attól, hogy akár csak egy pillanatra is meginogjak, kétségbeessek. Nem így van. Rengeteg megpróbáltatáson mentem keresztül, halálesetek tucatjai, egyik súlyos betegség követte a másikat, erőm elfogyott. Szégyellem azt a néhány percet, amikor így kiáltottam fel magányomban egy nagy rosszullét közepette: nincs Isten! De ezt csak néhány percig gondoltam. Megrohantak a belém plántált érzések, gondolatok, és szép lassan megnyugodtam. Bocsánatot kértem Istentől.

Imádkoztam a hitért, mert a hitet Istentől kapjuk, nem mi öntjük magunkba. De ehhez el kell hinnünk, hogy ő létezik. Isten nem megrendelésre válaszol imáinkra. S ha nem szó szerint teljesíti, amit kérünk, nem mondhatjuk, hogy nem hiszünk, hogy becsapott. A csapás utolér, de Isten erőt ad, hogy elviseljük. Én is végigmentem ezeken a stációkon.

Ha Isten nem szeretne, s ezt nem hinném, nem tudtam volna egyedül felállni és továbbhaladni az úton. Talán hihetetlen, de nem hagy „feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek” (1Kor 10,13; Károli-fordítás). Naponta kérek erőt Istentől, s hiszem, hogy mindig ad éppen annyit, amennyi elég.

Szükségünk van emberi közösségre is, közös imákra, egymásért való imádkozásra is. Egy hitben erős drága testvérem azzal hívott fel betegségem alatt, hogy felvett azoknak a listájára, akikért imádkozni szokott. Hiszem, hogy imája meghallgatásra talált. Néhai Szimon János soproni evangélikus lelkész egy levelében így szólított meg: „Kedves Hittestvérem!” Talán elavultnak tűnik ez a megszólítás, de nekem sok erőt adott. Úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Engem szíven ütött ez a megfogalmazás.

De vajon hogyan szólítsuk meg a mai fiatalokat vagy azokat, akik idegenkednek Istentől, a vallástól? Nehéz kérdés. Direkt módon semmiképp. Beszéljünk róla alkalmas vagy alkalmatlan időben egyaránt. De talán fontosabb az, ha életünkkel példázzuk. Ha felfigyelnek ránk, akkor érzékelik, hogy sugárzik belőlünk valami, ami megérinti őket, de nem tudják az okát. „Egy gramm példa többet ér, mint fél mázsa jó szó…” (Szalézi Ferenc)

Néhai Gáncs Aladár evangélikus lelkész, orgonaművész írta egyszer nekem: „A tovább nem adott ige olyan, mint az állóvíz: pocsolya lesz belőle, de a továbbadott élő ige élő víz, segít, gyógyít, tisztogat másokat is.” Teréz anyától olvastam egy nagyon bölcs gondolatot a hitről: „A hallgatás hit, amikor nyugodtan vársz, mert tudod, hogy az Úr fog cselekedni…”

V. fejezet: HITÜNK ÉS FÉLELMEINK

Tudunk-e folyamatosan és nyugodtan várni? Van-e erre lehetőségünk a felgyorsult 21. században? Van-e olyan ember, aki még soha nem félt semmitől? Kisebb-nagyobb félelmeink végigkísérik az életünket. Félünk a betegségtől, a haláltól, a szegénységtől, az öregségtől, félünk az ismeretlentől s minden előttünk tornyosuló akadálytól, a ránk leselkedő veszélyektől – sokszor feleslegesen. Gyökössy Endre lelkész-pszichológus egyik barátja naplót vezetett gondjairól, félelmeiről, majd később kiderült, hogy aggodalmainak csak húsz százaléka bizonyult valósnak.

Jézus is gyakran korholta tanítványait félelmeik, kishitűségük miatt. A háborgó tengeren is azt kérdezte tőlük: „Hol van a ti hitetek?” (Lk 8,25) Jézus ott volt velük, mégis féltek és megrettentek Mesterük hatalmától, aki lecsendesítette a háborgó tengert. Más alkalommal Jairus lányát támasztotta fel a halálból, s mielőtt elindul volna, csak ennyit mondott a zsinagóga fejének: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36) Milyen egyszerűen leküzdhetjük félelmeinket, ha hinni tudunk Jézusban!

Mostanában több alkalommal érdekes „félelmeknek” lehettem tanúja. Arra kértek, ajánljak könyvet valakinek, aki nem hívő, nem vallásos, de szeretnék őt Istenhez elvezetni. De hogyan? Melyik könyv legyen a „vezető”? „Félek, hogy a fejemhez vágják!” – mondta az ajándékozni vágyó. Azt hiszem, azt szerette volna, hogy az írás nevén is nevezze a dolgokat, meg ne is, ahogy a Mátyás királyról és az eszes lányról szóló népmesében a lány, aki vitt is ajándékot, meg nem is.

Vajon miért rettegünk Istenről, Jézusról, vallásról szóló könyveket ajándékozni, szándékunkat nem titkolva? Valószínűleg attól félünk, hogy elriasztjuk, haragosunkká tesszük az ajándékozottat. Előfordulhat, de alakulhat másképp is. Ha ajánlatainknak akár csak húsz százaléka is sikeres, akkor ez többet jelent, mint az említett barát aggodalmainak be nem következett nyolcvan százaléka.

Nemcsak egyéni emberi sorsok vannak bizonytalanságban, hanem az egész világ. Háborúk, járványok, földrengések, cunamik, terrorcselekmények dúlnak a világban. Sok-sok ember éhezik, fázik, üldöztetik, nyomorog gonosz hatalmaknak kiszolgáltatottan. Pusztul az élő bolygónk. Lesz-e valaha megbékélés?

Isten nélkül nem lesz. Most kellene elhinnünk, hogy az ember gyarló, bűnös, erőtlen, s nem képes Isten fölé kerekedni. Ne dobjuk el a lehetőséget, az Istennel való találkozás lehetőségét.

Csaba Piroska írásának utolsó részeit a hétvégén közöljük.